– Sokkal jobb – felelte a férfi –. Még mindig kérdezősködik felőled.

A szerelő meg akarta hívni kávéra. Esteban elmagyarázta, hogy várnia kell a főnökére, mire a férfi bólintott, anélkül, hogy erősködött volna.

Renata hallotta a választ az ajtóból. Senki sem érezte szükségét annak, hogy kijavítsa a sofőrt, hogy emlékeztesse a kötelezettségeire. Úgy beszélt, mint aki képes saját döntéseket hozni. Kényelmetlenül érezte magát a tudatában annak, hogy milyen régóta tagadja meg tőle még ezt is.

Renata arra várt, hogy valaki vicceljen. Senki sem tette.

A találkozót Julián Alcocer elnök érkezése késleltette, akinek a bázisra kellett volna látogatnia a létesítmények áttekintése céljából. A küldöttséget a hangár melletti kijelölt területre kísérték.

Esteban hátul maradt, a járművek közelében.

Renata megigazította a kabátját. Elképzelt egy fényképet, egy üdvözlést a tanács és a nagybátyjai előtt, amire emlékezni fog.

A helikopter leszállt, port kavarva. A katonák felsorakoztak, az elnök pedig kiszállt a biztonsági őrei kíséretében.

Köszöntötte a bázisparancsnokot. Aztán a látogatókra nézett.

Renáta kinyújtotta a kezét.

Az elnök elment mellette, majd továbbment.

Megállt Esteban előtt.

Néhány másodpercig az országot vezető férfi mintha megfeledkezett volna a résztvevőkről, a protokollról és a helikopter zajáról.

Mindkét kezével megfogta a lány kezét.

—Üdv újra, Szellem 1.

Renata lassan leengedte a karját.

Sergio Natáliára nézett. A lány nem vette le a szemét a sofőrről.

Esteban mély levegőt vett.

– Elnök úr. Örülök, hogy jól van.

– Neked köszönhetően tudtam továbbra is így maradni.

Az elnököt kísérő tábornok odalépett Estebanhoz, és üdvözölte őt. Majd megkérte a jelenlévőket, hogy adják át neki tiszteletüket.

A katonák engedelmeskedtek.

Renata érezte, hogy a jelenet távolodik, mégis arra kényszerítette, hogy maradjon. Az a férfi cipelte a csomagjait, hallgatta a sértéseit, és órákig várt anélkül, hogy egyszer is megkérdőjelezte volna, mi történt a csend előtt.

„Ki az a Szellem 1?” – kérdezte az ezredestől.

A tiszt ránézett.

–Egy olyan parancsnok műveleti neve, aki polgári mentéseket és különleges műveleteket vezetett. Tevékenységét évekig titokban tartották.

Renata Estebant kereste. Az elnök halkan beszélt hozzá.

– De sofőrként dolgozik.

– Ez most a te dolgod.

Az ezredes nem tett hozzá semmit. Válasza elég volt ahhoz, hogy szembesítse a lányt azzal, hogy valójában mit is akart mondani.

Az elnök kérte, hogy engedély nélkül ne készítsenek fényképeket. Esteban beleegyezett, hogy megosztja a történet egy részét a csoporttal, de feltételt szabott.

– Beszéljünk azokról is, akik nem tértek vissza.

Az elnök bólintott.

Mielőtt elnökké választották, diplomáciai missziót vezetett egy külföldi válság idején. A mexikói állampolgárokat egy evakuálási pontra szállító konvojt megtámadták, és egy hegyi úton rekedt.

Esteban akkoriban 29 éves volt, és a kiszabadításukra küldött csapatot vezette.

„Azt hittem, nem érem meg a hajnalt” – mondta az elnök. „Családok utaztak a járművekben. Emlékszem, egy gyerek megkérdezte, miért nem engedi az anyja, hogy kinézzen.”

Elcsuklott a hangja, mielőtt folytatta volna.

Esteban nyitva tartott egy kijáratot, amíg kollégái evakuálták a civileket. Megsebesült, de addig maradt, amíg be nem fejezhették az evakuálást.

A műtét megmentette az utasokat. Néhány kolléga halálát is okozta, mások pedig hónapokig tartó kórházi ápolásra szorultak.

A csoport hét férfijából négy nem tért vissza. Egyikük hetek óta beszélt lánya születéséről. Egy másik egy levelet vitt az anyjának, amit Esteban később a holmija között talált.

Az elnök várt, mielőtt folytatta volna. Esteban összekulcsolta a kezét maga előtt.

–Emlékszem, ahogy a kórházban ült, és kérdezősködött felőlük. Még senkinek sem volt bátorsága elmondani neki, mi történt.

Renata a fiú inge gallérjából kiálló apró sebhelyre nézett. Korábban még soha nem nézte meg közelebbről.

„Amikor elmondták neki, kérte, hogy beszélhessen a családokkal” – folytatta az elnök. „Folyamatosan hálát adtam neki, hogy életben van. Szavakat próbált találni azoknak az anyáknak, akik soha többé nem látják gyermekeiket.”

Esteban felnézett.

„Nem akarom, hogy csak azért emlékezzenek rájuk, hogyan haltak meg. Emberek voltak. Nevettek, terveket szőttek. Egy élet várt rájuk.”

A szerelő megtörölte az arcát. Az egyik ilyen férfit ismerte, mióta megérkezett a bázisra. Friss házas volt, és valakit keresett, aki megtanítja neki, hogyan kell megjavítani az autóját.

– Amikor elmentünk leróni neki a tiszteletünket, először a csapata családjai felől érdeklődött. Aztán kérte, hogy elhagyhassa a szolgálatot, és visszatérhessen a csendes élethez.

Esteban lesütötte a tekintetét.

Renatának eszébe jutott az ételesdoboz a kezében. Emlékezett a székre, amit elvett tőle, és Sergio nevetésére.

Az elnök nem hívta fel rá a figyelmet. Nem volt rá szükség.

„Nem volt hajlandó közszereplővé válni” – folytatta. „Tiszteletben tartottam ezt a döntést. Ma itt elismertem, és nem hagyhattam figyelmen kívül.”

A bejáratnál álló őrmester is a jelenlévők között volt. Esteban ránézett, és Renata megértette, hogy ezek az üdvözlések emlékeket hordoznak.

„Nem azért tettük ezt, hogy kitüntetéseket kapjunk” – mondta Esteban. „Azt akartuk, hogy az emberek hazamenjenek.”

Hosszú csend következett.

Ezután kérte őket, hogy folytassák a napirenddel. A küldöttségnek függőben lévő felülvizsgálata volt, és nem akarta, hogy jelenlétük megzavarja a folyamatot.

Az elnök beleegyezett. Távozott anélkül, hogy beleavatkozott volna a beszállítók kiválasztásába.