A vőlegényem meghalt, mielőtt összeházasodhattunk volna – de három hónappal később egy másik esküvőn megláttam az anyját, és abban a pillanatban, hogy meglátott, megpróbált eltűnni.

1. rész: A vőlegény, akinek halottnak kellett volna lennie
Három hónappal azután, hogy elvettem a vőlegényemet, beleegyeztem, hogy virágokat készítek valaki más esküvőjére. Azt hittem, készen állok visszatérni a munkába, még akkor is, ha a fehér rózsák és a menyasszonyi fátylak látványától még mindig összeszorult a torkom.

Tévedtem. Semmi sem készíthetett volna fel arra, hogy lássam, ahogy a leendő anyósom beoson a vőlegény öltözőjébe, és odakiált egy férfinak, akit mellette gyászoltam.

Ethannal hat hét telt el az esküvőnk előtt, amikor meghalt egy – mindenki által szörnyűnek nevezett – közúti balesetben. Addigra a helyszínt már lefoglalták, a ruhám egy ruhazsákban lógott a nővérem házában, és hónapokig játékosan vitatkoztunk olyan részleteken, amelyek már nem tűntek fontosnak.

Ő vörös bársonytortát akart, én pedig vaníliás epertöltelékkel. Egyik este a konyhaasztalunknál nevetett, és azt mondta, úgy viselkedünk, mintha a torta eldöntené a házasságunk jövőjét.

Miután elment, az a nevetés volt az az emlék, ami elől nem tudtam szabadulni. Nem a meghívók vagy a félig kész ültetésrend, hanem az, ahogyan rám nézett, amikor azt hitte, hogy a világ összes ideje a miénk.

A baleset olyan heves volt, hogy a temetkezési vállalkozó zárt koporsót javasolt. Ethan anyja, Lorraine mellett álltam, miközben leeresztették a koporsót, és olyan erősen szorította a kezem, hogy nyomok maradtak rajta.

Egyikünk sem szólt semmit. Csak álltunk ott, miközben az emberek a szokásos dolgokat mondták – hogy Ethan szeretett engem, hogy a gyász enyhülni fog, hogy az idő valahogy helyet ad egy olyan életnek, amit el sem tudtam volna képzelni.

Ethan halála előtt virágkötőként dolgoztam, és az esküvők voltak a kedvenc munkáim. Imádtam belépni egy üres bálterembe, és gyertyákkal, borostyánnal és virágokkal felmelegíteni, hogy az ideges menyasszonyok mosolyt csaljanak az arcukra, amikor végre a kezükben tartották a csokrukat.

A temetés után abbahagytam az esküvői munkák elfogadását. Céges rendezvényeket, születésnapi bulikat, részvétnyilvánításokat intéztem – mindent, amihez nem kellett férfinak az oltárnál várnia.

De a bérleti díj nem állt meg a bánat miatt, és a beszállítóim sem. Amikor egy kedd reggel egy másik virágkötő felhívott, betegen és kétségbeesetten keresve valakit, aki lefedi az utolsó pillanatban tartott szertartást, igent mondtam, mielőtt meggondolhattam volna magam.

A fogadóterem elegáns, de szokatlan volt, krémszínű rózsákkal és úszó gyertyákkal tele. Éppen egy asztaldíszt igazgattam a bejárat közelében, amikor megláttam egy sötétkék ruhás nőt a vendégkönyv mellett állni.

Először azt hittem, hogy összekevertem valaki mással. Aztán megfordult, és megláttam Lorraine arcát.

Abban a pillanatban kifutott a szín az arcából, hogy felismert. Ahelyett, hogy odajött volna, egy oldalsó folyosó felé nézett, és sietve elment.

Követtem, mert a zavarodottság már élesebbé vált. – Lorraine? – kiáltottam.

Megállt, egyik kezével a falnak támaszkodva, majd lassan felém fordult. „Elena, mit keresel itt?”

„Dolgozom. Én is ugyanezt kérdezhetném.” Mielőtt válaszolt volna, egy koordinátor odasietett és megérintette a karját.

– Mrs. Hale, a vőlegény keresi önt – mondta a koordinátor. – Azonnal szüksége van magára a lakosztályában.

Egy pillanatra azt feltételeztem, hogy Ethan bátyja, Marcus biztosan nősülni készül. Fájt, hogy senki sem hívott meg, de azt mondtam magamnak, hogy meg akarnak kímélni attól a fájdalomtól, hogy végig kelljen néznem, ahogy egy másik családtagjuk olyan fogadalmat tesz, amit Ethannal soha nem fogunk tudni megtenni.

Aztán észrevettem a Lorraine csuklójára tűzött kitűzőt. Azon a reggelen készítettem, és a dobozán a következő címkét olvastam: A Vőlegény Anyja.

Visszatértem az előkészületekhez, és arra kényszerítettem magam, hogy a szalagok hosszára és a gyertyák elhelyezésére koncentráljak. De néhány perccel később megláttam Lorraine-t a vőlegény lakosztálya közelében, amint mindkét irányba nézett, mielőtt beosont.

A hangja áthallatszott az alig csukott ajtón. „Készülnöd kell. Csak húsz percünk van.”

Egy férfi válaszolt bentről.

Hideg futott végig a testemen, mert ismertem ezt a hangot. Hallottam már suttogni mellettem sötét mozikban, ahogy a torta fölött cukkol, és megígéri, hogy az esküvőnk napja tökéletes lesz.

Közelebb léptem, és kinéztem az ajtó keskeny nyílásán.

Lorraine egy tükör mellett állt, és egy szénszürke öltönyös férfi nyakkendőjét igazgatta. A férfi a tükörképe felé fordult, idegesen elmosolyodott, és megkérdezte: „Jól nézek ki?”

A kezem befogta a számat.

Ethan volt az.

Élve, egy újabb esküvőre öltözve, miközben a három hónapnyi gyászom hirtelen valami sokkal borzalmasabbá alakult át.

2. rész: A temetés, amelyen részt vehettem
Hátráltam az ajtótól, mielőtt bármelyikük meglátott volna, majd olyan lábakon, amik nem az enyémek voltak, a legközelebbi mosdóba siettem. Amint a zár kattant mögöttem, megragadtam a mosdókagylót, és addig bámultam a tükörképemet, amíg a szoba forgása abba nem hagyta.

A vőlegényem nem halt meg. A temetés, a részvétnyilvánító kártyák, az esték, amikor a pulóverében aludtam, mert csak az illata volt még mindig az övé – mindez egy hazugság köré épült.

Megszólalt a telefonom, és annyira összerezzentem, hogy majdnem elejtettem. Tessa, az asszisztensem volt az, aki azt kérdezte, hol vagyok, mert a szertartásvezetőnek szüksége volt a virágkötőre a bejáratnál.

„Jól vagy?” – kérdezte, amikor meghallotta a lélegzetemet. „Úgy hangzol, mintha sírtál volna.”