Julian elmosolyodott, és kiszolgálta.

Soha nem mondta el neki, mennyire fáj még mindig Veronikára emlékezni.

Mindeközben Barragán süllyedt. Los Olivosban késedelmek halmozódtak; 84 család fizette a lakbért, miközben arra vártak, hogy megkapják azokat az otthonokat, amelyekért felajánlották megtakarításaikat.

Don Ernesto megtartotta a részvények többségét. Amikor független könyvvizsgálói vizsgálatot indítottak ellene, eltávolította fiát a vezetésből, és kiutat keresett.

A javaslat egy ügyvéd, Lucía Paredes közvetítésével jutott el Juliánhoz: az irányítás megszerzése a cégén keresztül, az alapító finanszírozásával és a Los Olivos befejezésének tervével.

Julian hetekig nézte át az adósságokat, szerződéseket és költségvetéseket.

– Ez mindenbe kerülhet, amit felépítettél – figyelmeztette Lucía.

Megkérte, hogy láthassa a komplexumot.

Nyirkosságot, elhanyagoltságot és egy rózsaszín szalagot talált egy lakás kapuján. Egy vevő tette oda, hogy azonosítsa a leendő ajtaját.

Beleegyezett a tárgyalásba.

Mielőtt aláírta volna, Don Ernesto feltett neki egy kérdést:

– Meg akarod menteni azokat a házakat, vagy azt akarod, hogy Veronica lásson téged az irodámban ülve?

Julian túl sokáig várt a válasszal.

– Szeretném elmondani, hogy csak a házak.

– Akkor győződj meg róla, hogy végül igazad van.

A vásárlást Julián cégén keresztül véglegesítették. Mauricio ismerte a képviselőt, aki tárgyalt róla, de nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, ki áll mögötte. Be akarta hajtani a tartozását, és meg akart menekülni a hitelezők elől.

Veronica megszervezte az új tulajdonos bemutatását, meggyőződve arról, hogy megtarthatja a helyét.

Ezért gúnyolódott rajta, amikor meglátta Juliant belépni.

Éppen Don Ernesto asztala felé tartott, amikor a színpad mögötti teremben egy cső megrepedt. Víz kezdett közeledni a kábelekhez.

Julian kérte a terület kiürítését, és értesítette a felügyelőt, hogy kapcsolja le az áramot az adott szakaszon. Ezután a karbantartó személyzetet az elzárószelephez vezette.

Dolgozott annak a csarnoknak az építésén. Emlékezett rá, hol volt.

Vizes ujjal tért vissza.

– Hagyd békén – jegyezte meg Verónica –, az ilyesmire jó.

Ezúttal senki sem nevetett.

Röviddel ezután Lucia lépett színpadra.

— A Constructora Barragán új többségi részvényese és igazgatója Julián Mendoza.

Veronica abbahagyta a pohár forgatását.

Mauricio a háttérbe pillantott, mintha arra számítana, hogy egy másik, ugyanilyen nevű férfival találkozik.

Julian a mikrofonhoz lépett. Egy pillanatig élvezte a csendet. Szégyellte magát, hogy élvezi, de nem vette le a szemét a volt feleségéről.

Aztán meglátta Doña Mercedest, aki diszkréten sírt.

„Befejezzük a Los Olivost” – mondta. „A családok közvetlenül tőlünk kapják majd az információkat. És egyetlen dolgozó sem fogja többé elveszíteni az állását azért, mert rámutat egy problémára.”

Bosszúról szó sem esett. Túl sok munka volt még hátra.

Az igazi meglepetés 12 nappal később érkezett.

A részletes tanulmányok olyan hiányosságokat tártak fel, amelyeket a korábbi jelentések elfedtek. A szerkezeti megerősítés sokkal többe kerülne, mint amennyibe eredetileg beleszámítottak.

Lucía otthagyta a költségvetést az asztalon.

– Beperelhetjük a felelősöket, de a pénz visszaszerzése időbe telik.

Julian végigsimított az arcán.

– Meddig tudunk még úgy folytatni, hogy nem nyúlunk a bérszámfejtéshez?

– Majdnem 4 millió.

Azon a délutánon találkozott Doña Amaliával, egy 71 éves vásárlóval.

A nő egy táskát cipelt, tele szépen elrendezett számlákkal.

„A férjem azt mondta, hogy itt fogunk megöregedni” – magyarázta. „Tavaly meghalt. Szeretnék még egy kicsit a házunkban élni.”

Julian a mellette hagyott üres székre nézett, mintha még mindig helyet foglalna valakinek.

– Nem fogok hamis dátumot adni neki – felelte. – De eltitkolni sem fogok.

Távozáskor Veronikát a teherautója mellett találta.

„Még mindig eladhatod, és kikerülhetsz ebből” – mondta neki. „Már sikerült mindenkit megtapsolnia.”

– Nem vettem be a tapsot.

–Nem? Nézz rám, és mondd, hogy nem gondoltál rám, amikor aláírtad.

Julian nem tagadhatta.

Veronica elmosolyodott, örült, hogy talált egy repedést.

– Folyton megpróbálsz nekem valamit bizonyítani.

Keveset aludt aznap éjjel.

Vasárnap bevallotta Don Ernestónak.

– Azt akartam, hogy megbánja bűneit. Látni akartam, hogy szégyelli magát.

Az öregember közbeszólás nélkül hallgatta.

-És most?

Juliannak eszébe jutottak Doña Amalia nyugtái.

– Most pedig szeretném, ha az a hölgy kicsomagolna.

Don Ernesto egy dominólapot tolt felé.

-Akkor tudod, merre tovább.

Julián eladta a házát, elhalasztotta egy telek vásárlását, és tárgyalásokat folytatott két kész ház idő előtti eladásáról. Don Ernesto újabb kölcsönt nyújtott, dokumentálva és egyértelmű visszafizetési feltételekkel.

Elég volt az erősítés megkezdéséhez és a fizetések fenntartásához a következő kifizetések megérkezéséig.

Aztán megjelent Iván.

Egy pendrive-ot és egy mappát vitt magával.

– Mielőtt megkérdeznéd, miért hallgattam, el kell mondanom valamit.

Eredeti megrendelések, e-mailek és jelentések másolatai voltak benne. Az építkezés során olyan anyagokért fizettek, amelyek soha nem érkeztek meg a helyszínre. A pénz egy része egy Mauricióhoz köthető céghez került.

Veronica engedélyezte ezeket a számlákat.

Julián felnézett.

– Tudta.

Iván bólintott.

– Amikor benyújtotta a panaszát, elrendelték néhány terület kijavítását az ellenőrzéshez. Később olyan jelentéseket nyújtottak be, amelyek nem feleltek meg minden oszlopnak.

– Miért nem szólaltál meg?

– A feleségem beteg volt. Azzal fenyegetőztek, hogy kirúgnak és engem hibáztatnak. Féltem.

Julian becsukta a mappát.

–A félelem megmagyarázza, mit tettél. Nem oldja meg a problémát.

-Tudom.