Lucía megkapta a bizonyítékokat, és intézkedett azok felülvizsgálatáról. Iván beleegyezett, hogy tanúvallomást tesz, és saját tetteit vizsgálatnak veti alá. Julián nem ígért neki mentelmi jogot vagy előléptetést.

Arra kérte, hogy működjön együtt a független csapattal, amely felügyeli a javítást.

A szerkezeti problémák híre már azelőtt elterjedt, hogy bemutathatták volna a teljes tervet. Egy videó is keringett Verónicáról a komplexum előtt.

Azt mondta, hogy Julián veszélyes épületeket vásárolt, és azokat garancia nélkül szándékozik átadni.

Néhány vásárló visszakövetelte a pénzét. Mások sírva érkeztek.

Julián találkozót hívott össze a szakemberekkel, az ügyvéddel és a család képviselőivel. Felajánlotta nekik a hozzáférést a jelentésekhez.

Veronica bemutatkozott Mauriciónak.

„Az embereknek joguk van tudni, hogy ki van a kezükben” – mondta, miközben felemelte a telefonját, hogy rögzítse a beszélgetést.

Julian ránézett.

– Igen. Ezért vagyunk itt.

A főmérnök elmagyarázta a károkat, a megerősítési projektet és a szükséges ellenőrzéseket, mielőtt a házakba beköltözhetnének. Bemutatta a dátummal ellátott fényképeket és a laboratóriumi eredményeket.

Aztán Lucía letette a számlák másolatait az asztalra.

Veronika leállította a felvételt.

– Ezek a dokumentumok bizalmasak.

„Már átadták őket a hatóságoknak” – válaszolta az ügyvéd. „Itt elmagyarázzuk, mi tartozik a vevők erőforrásaira.”

Iván előrelépett.

– Utasítást kaptam, hogy vegyek át hiányos szállítmányokat. Jelentenem kellett volna.

Mauricio megpróbálta félbeszakítani.

– Aláírtad.

– És ezért én felelni fogok. Azt is megmondom, hogy ki adta a parancsokat.

Veronika a partneréhez fordult.

– Mondd meg nekik, hogy én csak az adminisztrációért voltam felelős.

Mauricio néhány másodpercig figyelte. Kimerültség tükröződött az arcán.

—Ön készítette el a számlákat. Én engedélyeztem a kifizetéseket.

– Nem fogsz mindenért engem hibáztatni!

– Nem téged hibáztatlak mindenért. Azt mondom, hogy mindkettőnk hibája volt.

Senki sem tapsolt.

Doña Amalia elővett a férje fényképét a táskájából, és a dokumentumok mellé tette.

– Míg a pénzünket osztottad be, minden vasárnap megkérdezte, hogy végeztél-e már.

Veronika lehajtotta a fejét.

Ez a mondat többet nyomott a latba, mint a sikolyok, amiket Julián évekig elképzelt.

A jogi eljárás folytatódott. Nyilatkozatok, szakértői jelentések és egyezségek születtek, de azonnali megoldás nem született. Mauricio ingatlanokat adott el, hogy visszafizesse a pénz egy részét. Verónicának át kellett adnia a vagyontárgyakat, és felelősséget kellett vállalnia az általa engedélyezett tranzakciókért.

A munkálatok 8 hónapig folytatódtak.

Voltak nehéz napok, a beszállítók késedelmekkel küzdöttek, és olyan napok is, amikor Julián aggódva nézte át a számlákat. De most senkinek sem kellett találgatnia, mi történik: a családok minden hónapban jelentést kaptak.

Doña Amalia kávét hozott a fülkébe, ahol leülhetett anélkül, hogy belépett volna a munkaterületekre. Don Eusebio összegyűjtötte a munkások kérdéseit. A szakemberek minden egyes szakaszt ellenőriztek.

Egyik délután Julian felfedezte, hogy valaki rózsaszín szalagot ragasztott egy már lefestett ajtóra.

Addig bámulta, amíg a szeme égni nem kezdett.

Az otthonok átadását a Los Olivos elkészült udvarán ünnepelték. Voltak fiatal bougainvilleák, kölcsönszékek, és gyerekek szaladgáltak a szüleik között.

Julián fehér inget viselt. Don Ernesto tolószékben érkezett, Doña Mercedes kíséretében.

Az első kulcs Doña Amáliáé volt.

A nő a mellkasához szorította.

Felmehetek most már?

– Lehet, Doña Amalia.

– Akkor gyere velem. Nem akarom egyedül kinyitni.

Julian elkísérte.

Bent körbejárta a konyhát, megérintette az ablakkeretet, és a férje fényképét egy polcra tette.

– Megérkeztünk, öreg – suttogta.

Julian kiment a folyosóra, hogy egy kis magánéletet biztosítson neki. Ott, a falnak támaszkodva, sírt anélkül, hogy megpróbálta volna leplezni.

Miközben lement a lépcsőn, Veronikát találta a kijárat közelében. Anyjával jött, és egyszerű ruhát viselt.

„Nem azért vagyok itt, hogy arra kérjelek minket, hogy jöjjünk újra össze” – mondta. „Tudom, hogy elvesztettem ezt a jogot.”

Julián hallgatott.

– Anyukám azt mondta, hogy megjavítottad a tetejét azután is, amit veled tettem.

– Anyád sosem bántott engem.

Veronica bólintott. Könnyek úsztak a szemében.

– Azt mondtam, hogy zavarba hoznak a csizmáid. Az igazság az, hogy szégyelltem emlékezni arra, honnan jöttem.

–Sosem szégyelltem magam miattad, Veronica. Amíg te nem kezdtél el szégyellni másokat.

Védekezés nélkül elfogadta a kijelentést.

-Bocsánat.

Julián mély lélegzetet vett.

– Remélem, valami jót fogsz csinálni a következővel.

Nem ölelte meg, és nem is ígérte meg, hogy elfelejti. A búcsú azonban már nem fájt annyira, mint korábban.

Don Ernesto a dohányzóasztalnál várta.

„Megtaláltad a választ?” – kérdezte.

Egy ablakból Doña Amalia odahívta őket, hogy megmutassa, hová fogja tenni a virágcserepeket.

Julian felemelte a kezét és elmosolyodott.

– Igen, Don Ernesto. Már megtaláltam.

Azon az estén a munkásokkal és családjaikkal vacsorázott. Doña Pilar foglalt neki helyet. Don Eusebio boldogan vitatkozott arról, hogy ki készíti a legjobb szószt.

Julian hosszú idő óta először nem játszotta fel újra egy régi beszélgetést, és nem is gondolt bele a válaszába, amit adnia kellett volna.

Csak hallgatta a nevetést.

Mielőtt elindult, körbejárta az udvart. Az ablakokban felgyulladtak a fények; egy pár egy matracot cipelt fel az emeletre, valaki pedig kölcsönkért egy seprűt.

Julian még mindig vitt téglákat, amikor szükség volt rá. A kezei még mindig érdesek voltak, és a csizmái soha nem nyerték vissza teljesen a színüket.