– Én is tudom. Ezt szégyellem a legjobban. Sértésnek vettem a hivatásodat, pedig pont az volt benned a legjobb.

Javier mély lélegzetet vett.

– Már rég megbocsátottam nekik.

Lorena csodálkozva nézett rá.

-Igazán?

–Nem azért, mert helyesen cselekedtek. Megbocsátottam nekik, hogy ne kelljen tovább abban a bíróságon élnem.

Abban a pillanatban Rodrigo kapott egy hívást. Amikor a hívás véget ért, remegő kézzel vette le a nyakkendőjét.

– A bizottság felmentett igazgatói posztomból.

Lorena a jegygyűrűjére nézett.

– Nem kellene összeházasodnunk.

Rodrigo bólintott.

– Nem. Úgy építettük fel ezt a kapcsolatot, hogy tökéletesnek tűnjön. Soha nem kérdőjeleztük meg, hogy valódi-e.

Nem voltak kiáltások. Csak két ember ismerte el, hogy a történetük a látszatra épül.

Mielőtt elment, Álvaro átnyújtott Javiernek egy borítékot.

– Az alapítvány azt szeretné, ha vezetnék egy országos programot fiatal restaurátorok képzésére. A kuratórium egyhangúlag megszavazta.

—Elfogadom.

Camila odadobta neki a Ferrari kulcsait.

-Lista?

Javier a régi teherautójára nézett.

– Én fogom vezetni a Chevrolet-t.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

– Viheted a Ferrarit.

– Az emberek azt fogják hinni, hogy én vagyok a tulajdonos.

– Gyakorlatilag az is vagy.

Kamilla elmosolyodott.

– Akkor gyere utánam, átlagos szerelő.

– Örömmel, főnök.

Hetekkel később Javier megvette az épületet, ahol pályafutását kezdte, és ingyenes iskolává alakította át munkáscsaládokból származó fiatalok számára. Megőrizte a régi falakat, az eredeti eszközöket, sőt még a kávéfőzőt is, amely még mindig szörnyű kávét főzött.

A bejárat fölé egy táblát helyezett el:

„Tiszteld a munkát. Tiszteld az embereket.”

Lorena küldött neki egy bocsánatkérő levelet. Nem kérte, hogy visszajöhessen. Egyszerűen csak megköszönte, hogy megmutatta neki, hogy a sikert nem az méri, hogy mások mit csodálnak, hanem az, hogy milyen ember marad az ember, amikor senki sem figyel rá.

Javier neheztelés nélkül megőrizte a levelet.

Egyik délután, miközben zárta a műhelyt, ott találta Camilát, amint a régi teherautónak támaszkodik.

„Még mindig működik?” – kérdezte a lány.

– Jobb, mint sok új dolog.

– Akkor vigyél el vacsorázni.

Javier felvonta a szemöldökét.

– Ez egy utasítás az asszisztensemtől?

–Ez egy felhívás egy nőtől, aki már négy éve vár arra, hogy ne nézzek vissza többé.

A régi trükkel nyitotta ki az utasoldali ajtót: felemelte, miközben a kilincset húzta.

– Nem ígérem, hogy nem fogunk elakadni.

–Tudom, hogyan kell naptárakat, költségvetéseket és szerződéseket javítani. Gondolom, a motorral is tudsz foglalkozni.

A teherautó második próbálkozásra beindult. Ahogy továbbhajtottak a halványuló fényben, Javier rájött, hogy a legnagyobb győzelme nem az volt, hogy gazdagon érkezett a buliba, vagy hogy bebizonyította Lorenának, hogy tévedett.

Az igazi győzelme az volt, hogy olyan életet épített fel, amelyben már nem volt szüksége arra, hogy bárki megbánja, amiért megvetette.

A jármű még mindig rozsdás volt. Az út továbbra is kátyúkkal volt tele.

De Javier hosszú évek óta először nem azért vezetett, hogy visszamenjen a múltba.

Odahajtott valaki felé, aki úgy döntött, hogy elkíséri a jövőbe.