Javier fáradtan nézett rá.

–Mert a lányod már sírt. Nem akarta látni az apját hangosan veszekedni 10 perccel az esküvője előtt. Először is biztonságban akarta érezni magát.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

— Mit tegyek most?

– Beszélj a feleségeddel.

– A beszédről?

– Nem. Martáról van szó.

Javier egy lépést tett közelebb.

– Kérdezd meg tőle, hogy szerinte milyen helyet kellene elfoglalnia a lányodnak ebben a családban. Aztán te mondd el neki, hogy mi az a hely.

Álvaro mély levegőt vett.

– Kegyetlen volt, amit mondott.

-Igen.

– 5 éves, Javier.

-Pontosan.

Álvaro összeszorította az állkapcsát.

Javier sok mindent hozzáfűzhetett volna. Követelhetett volna azonnali bocsánatkérést mindenki előtt. Megmondhatta volna neki, hogy menjen el Martával. Háborút csinálhatott volna az éjszakából.

Nem tette.

„Adj neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa, ennél jobbra is képes” – mondta. „De ne keverd össze a megbocsátást azzal, hogy szemet hunysz a dolog felett.”

Álvaro bólintott, és visszament a nappaliba.

Javier a kertet bámulta.

Az egyik sarokban Marta úgy döntött, leveszi a cipőjét. Mezítláb táncolt a fűben két vele egykorú lánnyal. Sárga ruhája harangként ringatózott a lámpák fényében.

Ez a kép Luciára emlékeztette.

Gyerekként minden ünnepségen levette a cipőjét.

Javier érezte azt az ismerős fájdalommal teli érzést a mellkasában. Nem csak szomorúság volt. Furcsa keveréke volt annak, hogy hiányzott valaki, és mégis felismerte őt valakiben, aki még mindig itt volt.

Egy órával később Clara közeledett.

Még mindig viselte az esküvői ruháját, de már nem volt olyan tökéletes az arckifejezése, mint a fényképeken. Kimerültnek tűnt.

– Leülhetek?

Javier a szemközti székre mutatott.

Klára leült.

Néhány másodpercig a kezeit nézte.

– Hallottál engem.

-Igen.

– Márta dolga.

-Igen.

Klára lehunyta a szemét.

– Borzalmas volt.

Javier nem válaszolt.

„Nem fogom azt mondani, hogy ideges voltam az esküvő miatt” – folytatta. „Vagy hogy félreértés történt. Tudtam, mit beszélek.”

Ettől Javier felnézett.

Klára nyelt egyet.

– Hónapok óta úgy érzem, mintha Luciával versenyeznék.

Javier megfeszült.

– Lucía évekkel ezelőtt elhunyt.

– Tudom. És ettől még rosszabbul érzem magam.

Klára a táncparkett felé nézett.

„Vannak róla fotók otthon. Marta beszél róla. Te is beszélsz róla. Álvaro beszél róla. Minden születésnap felhoz egy történetet Lucíáról. Minden karácsonykor ott van az egyik receptje. Minden fontos emlékben ott van.”

– Ő Marta anyukája.

-Tudom.

– És ő Álvaro felesége volt.

– Én is tudom.

Javier halkan beszélt.

– Szóval mit akartál? Hogy eltűnjek?

Klára azonnal tagadta.

– Nem. De kezdtem úgy érezni, hogy soha nem lesz saját helyem. Mintha egy olyan házba lépnék be, ahol már minden szobának neve van.

– És úgy döntöttél, hogy eltávolítasz egy ötéves kislányt egy fényképről.

Klára lehajtotta a fejét.

-Igen.

Javier hagyta, hogy a csend tegye a dolgát.

– Nincs olyan magyarázat, ami ezt elfogadhatóvá tenné – mondta végül. – Féltékeny voltam egy nőre, aki már nincs itt, és ezt a bizonytalanságot a lányán vezettem le.

Javier feszülten figyelte a lányt.

Nem erre a mondatra számítottam.

„Mit akarsz most csinálni?” – kérdezte.

Klára Martára nézett.

– Javítsd meg.

– Kezdd azzal, hogy bocsánatot kérsz.

-Jelenleg?

– Nem. Holnap. Amikor nem lesz zene, nem lesznek fotósok, és nem lesz 500 ember, aki nézi. Menj le az ő szintjére. Mondd meg neki, hogy valamit rosszul mondtál. Ne keress kifogásokat. Ne beszélj vele a féltékenységről. Ne mondd neki, hogy az esküvő stressze volt. Ötéves. Csak tudnia kell, hogy a felnőtt hibázott.

Klára bólintott.

– És mi van, ha nem bocsát meg nekem?

–Akkor el kell fogadnod, hogy a megbocsátást nem kötelező érvényűnek tekintjük. Idővel ki kell érdemelni.

Klára ismét Martára nézett.

– Jól akarom szeretni őt.

Javier kissé felvonta a szemöldökét.

– Akkor tedd meg.

– Nem tudom, hogy szüksége van-e másik anyára.

– Valószínűleg nem.

Klára meglepettnek tűnt.

–Martának már van anyja. Még ha nem is láthatja. Nem kell Lucíát helyettesítened. Biztonságos emberré kell válnod számára.

Klára hallgatott.

Aztán olyasmit kérdezett, amire Javier nem számított.

– Milyen volt Lúcia?

Néhány másodpercig tartott, mire válaszolt.

-Erős.

Clara halkan, idegesen felnevetett.

– Ez nem hangzik túl diplomatikusan.

– Nem volt az.

A beszélgetés során most először mosolygott Javier.

– Mindent észrevett. Ha valaki kényelmetlenül érezte magát egy asztalnál, azt észrevette. Ha Álvaro úgy tett, mintha nem aggódna, azt is észrevette. Mindenről megvolt a véleménye, és meglehetősen elviselhetetlen módon igyekezett igazat adni magának.

Klára alig mosolygott.

– Tetszett volna neki?

Javier ránézett.

-Ma nem.

Klára tiltakozás nélkül elfogadta az ütést.

–De Lucía abban is hitt, hogy az ember lehet jobb a legrosszabb pillanatánál.

Klára szeme könnybe lábadt.

– Remélem, be tudom bizonyítani.

– Ne bizonyítsd nekem.

Javier biccentett Martának.

– Bizonyítsd be neki.

Klára bólintott.

Azon az estén, amikor véget ért az ünneplés, Marta Javierhez rohant a sárga cipőkkel a kezében.

-Nagyapa.

-Mi történik?

– Én vagyok a képeken.

– Már láttam.

—Sokaknál.

– Én is láttam már.

Márta elmosolyodott.

– Az egyikben én voltam középen.

Javier leguggolt, amíg a lány szintjére nem ért.