– Oda kellett volna lenned.
A lány olyan komolysággal nézett rá, ami túlságosan is az anyjára emlékeztette.
– Én vagyok a legfontosabb lány az életedben?
Javier torkának elszorult a szava.
–Te vagy a legfontosabb személy az életemben. Nincsenek kötelezettségek.
– Több, mint a nagymama?
– A nagymamád egyetértene.
– És több, mint anya?
Javier azokba a szemekbe nézett, amelyek ugyanolyanok voltak, mint Luciáé.
– Az édesanyád is egyetértene. Ezt teszik az anyák, amikor nagyon akarnak valamit.
Marta elégedettnek tűnt.
Odaadta neki a cipőket.
– Elhozod őket nekem?
-Természetesen.
– Mezítláb akarok elsétálni az autóig.
– Koszos leszel.
– Már koszos vagyok.
Javier a zöld, füves lábaira nézett, és nem tudott vitatkozni vele.
Együtt sétáltak át a kavicsos parkolón. Marta hármat lépett, majd megállt.
-Nagyapa.
-Tízcentes.
– Megígérted, hogy rajta leszek a képeken.
-Igen.
– És ott volt.
-Igen.
Mosolygott.
– Néha igazad van.
-Néha?
— Nem mindig.
Javier olyan nevetést hallatott, ami egyszerre fájt neki, és gyógyította meg.
Másnap reggel Álvaro felhívott.
– Clara beszélt Martával.
Javier felült az ágyban.
— Hogy ment?
Leguggolt elé, és közölte vele, hogy tegnap valami csúnya és valótlan dolgot mondott. Hogy sajnálja. Hogy Martának nem kell távol maradnia egyetlen fotótól sem.
– És Márta?
– Megkérdezte tőle, hogy akarja-e látni az összes cipőjét.
Javier lehunyta a szemét, és hangosan felnevetett.
– Ez jó jel.
– Már 25 perce cipőkről beszélnek.
– Tehát megbocsátott neki.
-Azt hiszem.
Rövid csend támadt.
– Javier…
-Igen?
-Köszönöm.
— Nem szükséges.
– Igen, szükséges. Köszönöm, hogy gondoskodtál róla, még akkor is, amikor nem láttam, mi történik.
Javiernek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Csak gondoskodj róla, hogy legközelebb ne kelljen felkelnem egy itallal.
Álvaro fáradtan felnevetett.
-Megígérem neked.
A következő hetek nem voltak varázslatosak. Clara nem vált hirtelen tökéletes mostohává. Voltak kínos pillanatok. Martának hisztirohamai voltak. Clara hibákat követett el azokkal a határokkal, amelyeket még nem tudott felállítani. Álvarónak meg kellett tanulnia, hogy ne bízza az összes érzelmi munkát a házában élő két nőre.
De valami megváltozott.
Clara abbahagyta a versengést Lucia emlékével.
Kérdezett róla.
Történeteket hallgatott.
Elfogadta, hogy egy fénykép a falon nem jelent fenyegetést.
Egyik vasárnap még az empanada receptjét is elkérte Javiertől, amit Lucía születésnapokra készített.
– Borzasztóan rossz vagyok benne – vallotta be Clara az első próbálkozás után.
–Lucía is szörnyű volt az elején.
– Ezt nem mondtad nekem.
– Nem akartam ilyen hamar lerombolni a mítoszt.
Clara egy folyó.
Márta kiáltott a konyhából:
–Anya még több tonhalat evett benne!
És végül mindhárman nevettek.
Egy év telt el.
Marta születésnapján Javier üzenetben kapott egy fényképet.
A lány egy kertben volt, ferde kartonkoronával a fején. Álvaro az egyik oldalon, Clara a másikon jelent meg.
Marta pont középen volt.
Nem azért, mert valaki azért helyezte oda, hogy bármit is bizonyítson.
Egyszerűen azért, mert így történt.
A kép alá Clara ezt írta:
„A legfontosabb lányunk.”
Javier kinyomtatta a fotót.
A hűtőszekrény ajtajára tette, egy régi fénykép mellé, amelyen Lucia csecsemőkorában Martával a karjában nevet.
Néhány percig bámulta a két képet.
Javier évekig úgy hitte, hogy lánya emlékének védelme azt jelenti, hogy meg kell akadályoznia, hogy bárki túl sok helyet foglaljon el körülötte.
Az a fotó valami egészen mást tanított neki.
Lucíára való emlékezés nem jelentette azt, hogy be kellett volna csuknia az ajtót senki előtt.
Csak azt követelte, hogy senki ne próbáljon meg eltörölni valakit, aki már oda tartozott.
Marta még mindig középen volt.
Lucia még mindig jelen volt.
És Clara végre felhagyott azzal, hogy egy távol lévő nőt helyettesítsen, és elkezdte felépíteni a saját helyét egy olyan lány mellett, akinek olyan felnőttekre volt szüksége, akik mindennap képesek voltak őt választani.
Javier megérintette az ujjával a fénykép sarkát.
Aztán elmosolyodott.
Mert végső soron nem a családtagok voltak azok, akiknek sikerült tökéletesen kinézniük egy fényképen.
Olyan emberek voltak, akik, amikor valaki megpróbált kilökni a képből, helyet csináltak, megfogták a kezed, és azt mondták:
– Te is ide tartozol.
