Leültem.
Három másodpercig senki sem szólt semmit.
Aztán a terem tapsviharban tört ki.
Később Emmett kint talált rám.
Mellettem állt az alkonyi égbolt alatt.
– Hallottad, mit mondott Margot-nak.
“Igen.”
„Nem tudtam.”
„Tudom.”
Csendben maradt.
Végül megkérdezte,
„Most mit kellene tennem?”
„Beszélj a feleségeddel.”
– A pirítósról?
„Nem. Margot-ról van szó.”
Ránéztem.
„Mondd el neki, mire van szüksége a lányodnak. Mondd meg neki, hogy mi nem történhet meg újra.”
„Valami szörnyűt mondott egy ötévesnek.”
„Igen. Így tett.”
Aztán hozzátettem valami fontosat.
„De adj neki esélyt, hogy jobbá váljon, mint az a pillanat.”
Rám nézett.
„Mert Margot számára a legrosszabb jövőkép az lenne, ha abban a hitben nőne fel, hogy a mostohaanyja neheztel rá. Szüksége van valakire, aki őt választja.”
– És ha Claire nem?
„Aztán majd akkor foglalkozunk vele, ha megtörténik.”
Egy órával később Claire megtalált.
Kávéztam, és néztem, ahogy Margot mezítláb táncol a táncparketten.
Claire velem szemben ült az esküvői ruhájában.
– Hallottál – mondta.
“Igen.”
„Az ajtón keresztül.”
“Igen.”
A kezeit bámulta.
„Szörnyű volt, amit mondtam.”
Vártam.
„Féltem” – vallotta be. „Tudom, hogy ez nem mentség.”
Elmagyarázta, hogy mindenki még mindig Phoebe-ről beszél.
Phoebe fényképei még mindig Emmett otthonában voltak.
Phoebe minden Margot-ról szóló történet része volt.
És valahol útközben Claire úgy érezte, mintha egy olyan valakivel versenyezne, aki nem is él, hogy versenyezzen vele.
„Ezt a bizonytalanságot egy ötévesen vezettem le” – mondta.
“Igen.”
„Ez megbocsáthatatlan.”
– Nem – mondtam. – Nem megbocsáthatatlan. De nem történhet meg újra.
Margot felé nézett.
„Hogyan javítsam meg?”
„Kérj bocsánatot.”
– Margot-nak?
„Igen. Holnap. Amikor minden elcsendesedik.”
Előrehajoltam.
„Lépedj le az ő szintjére. Mondd meg neki, hogy valami rosszat mondtál. Kérj bocsánatot. Ne magyarázkodj. Ne az esküvői stresszt hibáztasd. Csak mondd meg neki, hogy tévedtél.”
Claire lassan bólintott.
„Mi van, ha nem bocsát meg nekem?”
„Valószínűleg így is lesz. A gyerekek hihetetlenül nagylelkűek tudnak lenni, amikor a felnőttek őszintén bocsánatot kérnek tőlük.”
Claire Margot táncát nézte.
„Gyönyörű.”
“Igen.”
„Az anyja szemei vannak.”
„Mindenki ezt mondja.”
Claire habozott.
„Szeretni akarom őt.”
Nem szóltam semmit.
„Nem tudom, hogy az anyjának kellene-e lennem. Talán nem erre van szüksége. De jó ember akarok lenni az életében.”
„Akkor válj azzá az emberré.”
Visszanézett rám.
„Nem kell hozzá cím” – folytattam. „Meg kell jelenni. Éreztetni vele, hogy szívesen látják. A mai nap rosszul indult. Nem kell, hogy ez meghatározza a kapcsolatod többi részét.”
Újabb szünet után Claire megszólalt:
„A pohárköszöntöddel mindenki előtt felfigyeltem rám.”
“Igen.”
„És igazad volt.”
Ez meglepett.
Huszonkilenc éves volt, menyasszonyi ruhában ült egy nála kétszer idősebb férfival szemben, aki éppen nyilvánosan szembesítette őt valamivel.
És ezt be is vallotta.
Ez számított.
Aztán olyat kérdezett tőlem, amire nem számítottam.
„Mesélnél nekem Phoebe-ről?”
Ránéztem.
– Nem akarok vele versenyezni – mondta Claire. – De ő Margot anyja. Ha része akarok lenni annak a kislánynak az életében, azt hiszem, tudnom kell, hogy ki volt ő.
Szóval elmondtam neki.
Mondtam neki, hogy Phoebe mindent észrevett.
Hogy láthatóvá tette az embereket.
Hogy határozott véleménye volt.
Hogy mindenképpen kihallgatta volna Claire-t az Emmetttel kapcsolatos szándékairól.
– Valószínűleg megőrjített volna – mondtam.
Claire majdnem felnevetett.
„És azután?”
„Ha azt hinné, hogy jó vagy Emmetthez és Margothoz, valószínűleg a legádázabb védelmeződdé vált volna.”
„Szerinted elég jónak tartott volna?”
Megfontoltam.
„A mai nap talán rontotta volna az esélyeidet.”
Claire lesütötte a szemét.
„De Phoebe hitte, hogy az emberek jobbá válhatnak, mint a legrosszabb pillanatuk.”
Claire Margot-ra nézett.
„Ő csodálatos.”
“Igen.”
„Mesélj róla többet.”
Így is tettem.
Amikor véget ért a fogadás, Margot a kijárat közelében talált rám, mindkét kezében a cipőjével.
„Beszédet mondtál.”
„Megtettem.”
„Rólam.”
“Részben.”
Ezt fontolóra vette.
„Rosszul érezte magát emiatt Claire?”
Gondolkodtam, mielőtt válaszoltam.
„Azt hiszem, ez segített neki megérteni valamit.”
Margot bólintott.
Aztán megkérdezte,
“Nagypapa?”
„Igen, mogyoró?”
„Én vagyok a legfontosabb lány az életedben?”
Leguggoltam, amíg szemtől szemben nem voltunk.
Panaszkodtak a térdeim.
Figyelmen kívül hagytam őket.
„Te vagy a legfontosabb személy az életemben. Nincsenek feltételek. Nincsenek kivételek.”
„Még jobban is, mint a nagymama?”
„A nagymamád azt szeretné, ha te lennél az.”
– Még jobban, mint anya?
„Anyukád is azt szeretné, ha te lennél az. Az anyák ezt teszik.”
Gondolkodott rajta.
“Rendben.”
Aztán kinyújtotta a kezét.
„Gyalog mehetünk az autóig?”
“Természetesen.”
„A cipőim jól hangzanak a parkolóban.”
„Add ide őket. Menj csak.”
Átadta nekem a cipőket.
Sétáltunk a tavaszi éjszakai égbolt alatt.
A parkoló felénél felnézett rám.
“Nagypapa?”
“Igen?”
„Én szerepeltem a képeken.”
„Az voltál.”
„Közvetlenül a közepén.”
“Igen.”
„Megígérted.”
„Megtettem.”
„Igazad volt.”
„Általában az vagyok.”
Oldalra nézett rám.
“Néha.”
– Néha – vallottam be.
Másnap reggel Claire bocsánatot kért.
Emmett később elmondta nekem.
„Leereszkedett Margot szintjére, és közölte vele, hogy valamit rosszul mondott.”
– Mit mondott Margot?
„Rendben volt.”
Mosolyogtam.
„Aztán megkérdezte Claire-től, hogy akarja-e látni a cipőjét.”
Nevettem.
– Húsz percig – tette hozzá Emmett. – Claire most már érti a lakkbőr, a vászon és a gumitalp által kiadott különböző hangokat.
„Ez fontos információ.”
