„Margot esetében, úgy tűnik, igen.”
Aztán a hangja halkabb lett.
– Howard?
“Igen?”
“Köszönöm.”
„Nem kell megköszönnöd.”
„Igen. Amiért gondoskodtam róla, hogy rajta legyen azokon a képeken. Amiért ő volt az a személy, akire tudja, hogy számíthat.”
Sokáig gondolkodtam ezen utána.
Hatvannyolc éves vagyok.
Eltemettem a feleségemet.
Eltemettem a lányomat.
A veszteség megtanított arra, hogy mi számít és mi nem.
Ami számít, az egy ötéves, rózsaszín ruhás kislány, aki már többet vesztett, mint amennyit kellett volna.
Egy kislány, aki megérdemli, hogy a parkolóban táncolhasson.
Hogy családi fotókon szerepelhessenek.
Hogy úgy nőjön fel, hogy nem kérdéses, hogy oda tartozik-e.
Az nem számít, hogy vajon az igazság védelme néhány percre kellemetlenné tette-e az esküvői fogadást.
Phoebe helyeselte volna.
Bár ismerve a lányomat, valószínűleg sokkal hangosabban mondta volna.
Egy évvel az esküvő után Claire küldött nekem egy fényképet.
Margot-t egy születésnapi bulin ábrázolta.
Emmett az egyik oldalon állt.
Claire a másik oldalon állt.
Margot pont középen volt.
Nevető.
A fénykép alá Claire ezt írta:
„A legfontosabb lányunk.”
Kinyomtattam.
Aztán a hűtőszekrényre tettem Phoebe egy régi fényképe mellé.
Nem hiszem, hogy a lányom bánta volna.
Szerintem megértette volna.
Szerintem megkönnyebbült volna.
És tudom, hogy az is voltam.
