Abban a pillanatban, hogy fellebbentettem a vörös fátylat és megláttam a mellettem ülő férfit, az egész testemben hideg futott végig.
Legalább hatvan éves volt.
Ősz szakálla tökéletesen volt nyírva, krémszínű serwanija csillogott az arany fények alatt, nyakában pedig vastag rózsa- és körömvirágfüzér lógott. Nyugodtnak, szinte büszkének tűnt, miközben több száz vendég énekelt, táncolt és virágszirmokat dobált a levegőbe.
Úgy tűnt, senki sem vette észre, hogy alig kapok levegőt.
Anaya a nevem, és tizenhat éves voltam.
Három nappal korábban Vikram nagybátyám azt mondta, hogy részt veszek az unokatestvérem esküvőjén Jaipurban. Amióta a szüleim meghaltak, amikor kilencéves voltam, Vikram mindent irányított az életemben – hol tanultam, kivel beszéltem, sőt, még azt is, hogy milyen ruhákat hordtam.
Évekkel ezelőtt abbahagytam a kérdezősködését.
De amikor megérkeztünk a palotába, több nő is bevitt egy különszobába, és piros menyasszonyi lehenga ruhát adtak rám.
– Ez nem az unokatestvérem ruhája – suttogtam.
Az egyik nő kerülte a tekintetemet.
Egy másik szorosabbra húzta az arany nyakláncot a nyakam körül, és azt mondta: „A nagybátyád nagyon szerencsés intézkedést hozott.”
Megpróbáltam elmenni, de az ajtó zárva volt.
Amikor Vikram végre belépett, magyarázatot követeltem.
Úgy mosolygott, mintha egy üzleti szerződésről tárgyalna.
„Rajiv Malhotra úr egy gazdag ember” – mondta. „Beleegyezett, hogy kiegyenlíti az összes adósságunkat. Hálásnak kellene lennie.”
„Tizenhat éves vagyok.”
„Elég idős vagy már ahhoz, hogy megértsd a családi kötelességeket.”
Sikoltottam. Könyörögtem. Azzal fenyegetőztem, hogy hívom a rendőrséget.
Vikram felemelte a telefonomat, és nyugodtan beleejtette egy pohár vízbe.
Aztán figyelmeztetett, hogy ha bajt okozok, a tizenkét éves húgomat, Meerát, kiveszik az iskolából, és elküldik valahova, ahol soha nem találom meg.
Ezért sétáltam csendben a mandap felé.
A nők úgy fogták a kezem, mintha támogatnának, de az ujjaik megfeszültek, valahányszor lassítottam. A zenészek dhol dobokat játszottak. A vendégek tapsoltak. A táncosok színes szárikban pörögtek.
Számukra ez ünneplésnek tűnt.
Számomra olyan volt, mint egy temetés.
Amikor leültettek a vőlegény mellé, a fátylom még mindig eltakarta az arcomat. A vörös anyagon keresztül csak egy idős férfi elmosódott körvonalait láttam.
Remegni kezdett a kezem.
Aztán kissé felém hajolt, és suttogott valamit, amit senki más nem hallhatott.
„Ne félj! Nézz a széked alá.”
Lefagytam.
A hangja nem kegyetlen volt, hanem sürgető.
Lassan, úgy téve, mintha igazgatnám a lehengámat, benyúltam az aranyozott ülés alá. Ujjaim egy apró, aláragasztott tárgyat érintettek.
Egy mobiltelefon.
A képernyője már rögzítette a képet.
Felemeltem a fátylom, egyenesen Rajivra néztem, és könnyeim között felkiáltottam:
„Hagyd ezt abba!”
A zene azonnal elhalt.
Több száz arc fordult felém.
A nagybátyám dühösen előrerohant, de Rajiv felállt és felemelte az egyik kezét.
Aztán kinyíltak a palota kapui.
Egy csoport egyenruhás tiszt lépett be a csarnokba.
De ahelyett, hogy letartóztatták volna a nagybátyámat, egyenesen Rajiv felé indultak.
A parancsnok elővett egy pár bilincset, és így szólt:
„Rajiv Malhotra, letartóztatásban van.”
A nagybátyám elmosolyodott.
És ekkor Rajiv rám nézett, és azt suttogta:
„Bármi is történjen ezután, ne add oda nekik a telefont.”
A teljes történet az első kommentben👇👇
MÁSODIK RÉSZ
A rendőr Rajiv felé nyúlt, de én hátraléptem, és a mellkasomhoz szorítottam az elrejtett telefont.
A nagybátyám drámaian rámutatott.
„Az a férfi kiskorút próbált meg feleségül venni” – jelentette be Vikram. „Amint megtudtam a valódi szándékait, azonnal hívtam a rendőrséget.”
A vendégek suttogni kezdtek.
Egy rémisztő pillanatig azon tűnődtem, vajon rossz emberben bíztam-e meg.
Rajiv aztán nyugodtan a tisztekre nézett.
„Kérdezd meg a lányt, miért zárták be egy szobába” – mondta. „Kérdezd meg, ki rongálta meg a telefonját. Kérdezd meg, ki fenyegette meg a húgát.”
Vikram mosolya eltűnt.
A vezető tiszt felém fordult.
Mielőtt megszólalhattam volna, az egyik zenész hirtelen abbahagyta a játékot, és előrelépett. Levette színes turbánját, és felfedte alatta egy apró kamerát.
Aztán két nő, akik a mandap közelében táncoltak, ellépett a tömegtől, és felmutatták a rendőrségi igazolványukat.
Beépített ügynökök voltak.
Rajiv hetek óta tudott a nagybátyám tervéről.
Nem csupán egy gazdag üzletember volt. Egy jótékonysági szervezetet vezetett, amely segített lányoknak megszökni a kényszerházasságokból. Néhány hónappal korábban egy tanár arról számolt be, hogy Vikram megpróbált kivenni engem és Meerát az iskolából. A nyomozók hamarosan felfedezték, hogy Vikram pénzért cserébe hasonló „házasságokat” szervezett három másik árva lánynak is.
De soha nem volt elég bizonyíték a letartóztatásához.
Vikram minden tárgyalást személyesen folytatott, elkobozta a telefonokat, és a megrémült családokat hallgatásra kényszerítette.
Rajiv tehát önként jelentkezett, hogy gazdag vőlegénynek adja ki magát.
A lakodalom csapda volt.
A zenészek, táncosok, vendéglátók és számos vendég nyomozók voltak. A székem alatti telefon rögzítette, amint a nagybátyám beismeri, hogy pénzt fogadott el és megfenyegette Meerát.
A terembe először belépő tisztek nem Rajiv csapatához tartoztak.
Vikram fizette őket.
A tervük az volt, hogy letartóztassák Rajivot, megsemmisítsék a bizonyítékokat, és a nagybátyámat úgy állítsák be, mint aki az utolsó pillanatban „megmentett”.
De Vikram nem tudott a beépített tisztekről.
Amikor az egyik korrupt rendőr megpróbálta ellopni a telefont, a mandap mellett álló női rendőr elállta az útját.
Másodperceken belül káosz tört ki a palotában.
