Vikram megpróbált elmenekülni a konyhán keresztül, de a táncosok körülvették az ajtó közelében. A becsületes rendőrök letartóztatták őt, a korrupt rendőröket és két férfit, akik titokban más fiatal lányok fizetéséről tárgyaltak.
Meerát egy közeli, bezárt hotelszobában találták meg.
Mielőtt még levehettem volna a nehéz virágfüzért a nyakamról, a karjaimba rohant.
Rajiv néhány méterre állt tőle, kimerültnek látszott.
„Miért nem mondtad el?” – kérdeztem.
– Mert a félelmednek valósnak kellett tűnnie – felelte halkan. – És mert ha a nagybátyád bármit is gyanított volna, akkor már elmozdította volna a húgodat.
Hónapokkal később Vikramot börtönbüntetésre ítélték. A többi eltűnt lányt megtalálták és biztonságba helyezték.
Rajiv szervezete fizette Meera és az én oktatásomat, de soha nem kért tőlünk semmit cserébe.
Tizennyolcadik születésnapomon visszatértem a palotába – nem menyasszonyként, hanem egy kényszerházasság ellenes rendezvény szónokaként.
Ugyanaz a terem tele volt virágokkal.
Ezúttal kéket viseltem.
Rajiv az első sorban ült és tapsolt, miközben a színpadra léptem.
A tömegre néztem, és megismételtem a szavakat, amelyek egykor megmentették az életemet:
„Hagyd ezt abba.”
De ezúttal nem remegett a hangom.
