Furcsán csengett a hangja.

– Figyelek.

– Ricardo mesélt nekem a levélről.

– Szóval már tudod, mit írt apa.

Szünet következett.

– Tudtam a pénzről.

Kiegyenesedtem a székben.

-Hogy érted ezt?

Lucia mély levegőt vett.

–Amikor megvettük a lakásunkat, a szüleid adták nekünk ezt az összeget. Az édesanyád eljött, hogy segítsen nekünk a költözésben, és mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.

Várjon.

– Azt mondta nekem: „Már hatalmas erőfeszítéseket tettünk Ricardóért. Ez is része volt annak, amit neki terveztünk adni. Most rajtunk múlik, hogy Marianának is legyen valami a sajátjából.”

Gombócot éreztem a torkomban.

– És Ricardo hallotta ezt?

– Igen. Ott volt. Még azt is válaszolta, hogy szerinte ez így igazságos.

Teljesen mozdulatlan maradtam.

Az egyik dolog, hogy a bátyám másképp emlékezett ezekre az eseményekre.

Egészen más dolog volt tudni, hogy kapott egy magyarázatot, és most úgy tesz, mintha nem tudná.

– Miért nem szóltál semmit, amikor a közjegyző irodájába mentünk?

Lúcia sírni kezdett.

– Mert Ricardo megkért, hogy ne avatkozzak bele. Azt hittem, ez kettőtök ügye. De miután láttam, hogy azzal vádol, hogy manipulálod az apádat, rájöttem, hogy a hallgatásom csak ront a helyzeten.

– Tudta akkor, hogy a szüleink ezt a támogatást az örökségük részének tekintették?

– Igen, Mariana. Tudtam.

Röviddel ezután letettem a telefont.

Néhány percig bámultam a telefon képernyőjét.

Ez jobban fájt, mint az összes sikolya.

Ricardo nemcsak a lakás felét követelte.

Kétségbe vonta az apa iránti szeretetemet, arra célzott, hogy manipuláltam a betegsége alatt, és a gondozásomat egy állítólagos pénzszerzési tervvé alakítottam.

És mindezt úgy, hogy közben elrejtjük történelmünk egy alapvető részét.

Két hét telt el.

Ricardo soha többé nem hívott.

Elkezdtem rendszerezni apa iratait, kifizettem néhány fennálló költséget, és konzultáltam a közjegyzővel a fennmaradó teendőkről.

Lucia elmondása szerint a bátyám felkeresett egy ügyvédet.

De nem kezdeményezett semmilyen kihívást.

Többször is úgy éreztem, hogy fel kell hívnom, és megkérdeznem, hogy hogyan bánhatott így velem.

Azonban valahányszor eszébe jutottak a vádak, letette a telefonját az asztalra.

Egyik délután a fényképek között találtam egy képet, amelyen apa átöleli Ricardót az első lakása előtt.

Mindketten büszkén mosolyogtak.

A fénykép mögött egy mondat volt, amit Anya írt:

„Fiunk első otthona. Legyen itt mindig boldog.”

Aztán megértettem valamit, amit eddig figyelmen kívül hagytam.

A szüleim számára hatalmas áldozat volt annak a pénznek az átadása.

De örömmel is járt.

Soha nem tekintették Ricardo visszafizetendő adósságának.

Segíteni akartak neki, hogy elkezdhesse az életét.

Apa ezután megpróbált módot találni arra, hogy nekem is segítsen.

Sosem arról volt szó, hogy szívességet tegyek a testvéremnek.

A lényeg az volt, hogy ne hagyjanak ki.

Egyik szombat reggel megszólalt a csengő a házamban.

Kinyitottam az ajtót, és Ricardót találtam.

Egyedül jött.

Sötét karikák voltak a szeme alatt, és egy kis fadobozt tartott a kezében.

„Beszélhetnénk?” – kérdezte.

Félreálltam, hogy átengedjem magam.

Leültünk a konyhába.

Néhány percig egyikük sem tudta, mit mondjon.

Végül letette a dobozt az asztalra, és felemelte a tetejét.

Benne volt apa régi órája.

Egy sötét szíjas ezüstóra volt, ugyanaz, amelyiket Ricardo felvette a megkapni kívánt tárgyak listájára.

„Hol találtad?” – kérdeztem.

A bátyám szomorúan elmosolyodott.

-Nálam.

Nem értettem.

– Hogy érted azt, hogy a házadban?

„Apám adta nekem húsz évvel ezelőtt, amikor megvettem a lakást. Azt mondta, hogy most már családapa vagyok, és meg kell tanulnom vigyázni arra, amim van.”

Ricardo megsimogatta a doboz fedelét.

–Eltettem, mert féltem, hogy kárt teszek benne. Aztán jöttek a gyerekek, a munka, a számlák… és elfelejtettem, hol van.

Felnézett.

–Képzeld el, Mariana. Követeltem egy órát, amit apa adott nekem húsz évvel ezelőtt. Már arra sem emlékeztem, hogy megvan.

Nem válaszoltam.

Lassan becsukta a dobozt.

– Lucía azt mondta, hogy beszélt veled.

-Igen.

Ricardo bólintott.

– Szóval tudod, hogy emlékeztem, mit mondott nekünk anya, amikor megvettük a házat.

– Miért hazudtál?

A bátyám a kezeit bámulta.

– Mert a lakás felét akarta.

Ez a válasz, olyan egyszerű és olyan kínos, meglepett.

– Még ha tudnád is, mit döntött apa?

– Még ha tudnám is.

Mély lélegzetet vett.

– Amikor meghallottam, hogy mindent rád hagyott, úgy éreztem, apa téged választott.

– Mire választották ki?

– Mint a kedvenc lánya.

A szeme megtelt könnyel.

– Tudom, nevetségesen hangzik. Negyvenhét éves vagyok, van házam, feleségem, két gyerekem… és úgy ültem a közjegyző előtt, mint egy gyerek, akinek az apja épp most mondta meg neki, hogy jobban szereti a húgát.

Néma maradtam.

Mert a temetés óta most először értettem meg, honnan ered a haragjának egy része.

– Ricardo, apa nagyon szeretett téged.

– Most már tudom.

Gyorsan megtörölte a szemét.

– De amikor megbetegedett, szinte soha nem mentem meglátogatni. Mindig találtam valami kifogást. Amikor felhívtál, azt hittem, később lesz időm meglátogatni.

Elcsuklott a hangja.

– És aztán nem volt utána semmi.

Félreértés nélkül figyeltem őt.

„Amikor meghallottam a végrendeletet, azt hittem, ezzel akarja üzenni, hogy rossz fiú voltam. Szégyelltem bevallani, ezért inkább rád haragszom.”

Mély fájdalmat éreztem a mellkasomban.