Ma már tudom, hogy Ricardo olyan hibákat követett el, amelyeket a fájdalma nem lett volna szabad indokolnia. Azt is tudom, hogy a bocsánatkérés nem törli el automatikusan a kárt, de valami másnak a kezdete lehet, ha tettekkel párosul.
A lakás még mindig ott van, ugyanazzal a parkkal szemben.
A szüleink már nincsenek itt, hogy az ajtóban üdvözöljenek minket.
De még mindig hallom a bátyám nevetését abban a konyhában.
És valahányszor ez történik, eszembe jutnak apa levelének utolsó szavai.
Mert végül is a legszomorúbb dolog nem egy több millió pesót érő ingatlan elvesztése lett volna.
Ami igazán megbocsáthatatlan lett volna, az az lett volna, ha elveszítem a bátyámat, miközben azon vitatkozunk, hogy mit hagytak ránk a szüleink, és elfelejtjük az összes szeretetet, amit nekünk adtak, amikor még éltek.
Azóta is felteszek magamnak egy kérdést, amit bárcsak minden család feltenne magának, mielőtt örökségről vitatkozna:
Mi értelme megnyerni egy házat, ha azért, hogy megszerezzük, elveszítjük azokat az embereket, akikkel valaha otthonunknak neveztük?
