„Add ide a ranchot!” – parancsolták. A gazda lánya elmosolyodott: „Nem te vagy az első.”

A bizonyítékok nem tették szabaddá Nicolást azonnal, de cáfolták Rivas beszámolóját az eseményekről. Védelme kevésbé korlátozó intézkedést ért el, amíg a nyomozás folytatódott.

Amikor kijött, Lucia már várta.

– Még mindig haragszom rád – mondta.

-Tudom.

– És még mindig nem hiszek el mindent, amit mondasz.

– Én is tudom.

– De egyetlen hazugság nem teszi igazzá a rólad kitalált hazugságot.

Miklós bólintott.

-Mire van szükséged?

—Tanúk.

Lucía házról házra járt. Nem fegyveres embereket keresett. Azokat kereste, akik elvesztették földjüket, állataikat vagy vizüket, és még mindig megvoltak a szerződéseik, üzeneteik és számláik. A Castañedák átadták a bank e-mailjeit. Egy korábbi adminisztrátor Valdés átutalásait mutatta be egy olyan cégnek, amely egy anyakönyvi tisztviselőhöz kötődött. Egy másik gazdálkodó hangfelvételt készített, amelyen Rivas azt mondta neki, hogy az ajánlat „minden héten csökkenni fog, amíg ragaszkodik a harchoz”.

Ezzel a bizonyítékkal a Korrupcióellenes Ügyészség kérte Los Álamos bírósági ellenőrzését és a Tres Encinos állítólagos átruházásával kapcsolatos dokumentumok lefoglalását. Egy másik bíró ideiglenesen felfüggesztette a tulajdonjog átruházását, amíg az aláírásokat kivizsgálták.

Az eljárás reggelén Lucía visszatért a ranchra Nicolás, Tomás – akit még mindig bekötöttek a szemöldökén –, 7 érintett producer, állami megbízottak és a Nyilvántartás egy szakértője kíséretében.

Rogelio Rivas Álvaro Valdés előtt érkezett.

5 emberrel jött.

Ugyanazt a jelenetet látta Lucía, mint amikor az első karót felszögezték a legelőjére.

– Add ide a ranchot, rancherita – mondta Rivas, miközben egy mappát dobott fel egy kisteherautóra. – Utolsó esély.

– Nem te vagy az első.

Rivas figyelmesen nézett rá.

Lucía munkaruhát viselt, de ezúttal a régi mappa is látható volt. Elővette a zsebéből a 12 évvel ezelőtti fényképet, és rátette a mappára.

Rivas arca elvesztette a színét.

—Lucía Ortega.

– Most már eszedbe jutott.

Az egyik embere a derekára tette a kezét.

– Meg se próbáld – mondta Lucía.

Állami ügynökök léptek előre.

„A művelet engedélyezett” – figyelmeztette a parancsnok. „Senkinek sincs itt engedélye megakadályozni.”

Valdés egy másik teherautóval érkezett, dühösen, amikor rendőröket, szakértőket és producereket látott az ingatlanban, amelyet már a sajátjának tekintett.

„Ez az ügy még mindig peres eljárás alatt áll” – mondta.

– Pontosan – felelte Lucía – Ezért nem fog senki semmit sem elpusztítani.

A szakértőt és két tisztet a forrásszobába vezette. A hely egy kőépület volt, amelyet a nagyapja épített. A keleti falon két különálló tömböt talált, amelyeket újabb habarcs köt össze, mint a többit.

20 percbe telt, mire eltávolították a habarcsot anélkül, hogy bármit is megrongáltak volna mögötte.

Egy viaszos kendőbe burkolt rézcső bukkant fel.

Benne volt egy 1964-es közjegyzői megállapodás hitelesített másolata, egy tervrajz, amelyen az öntözőárkok eredeti elrendezése látható, valamint a vízjogi vonalak listája. Ami még fontosabb, tartalmazta a jegyzőkönyv számát, a könyvet és a közjegyzői irodát, ahol a megállapodást rögzítették. Ez lehetővé tette a tanyán kívüli ellenőrzést.

A szakértő alighogy lefényképezte a leletet, Valdés máris megjelent az ajtóban.

Most először vesztette el az udvarias hangnemét.

– Add ide azt a csövet.

Lúcia közbelépett.

-Nem.

–Visszaadom neked Los Alamost. Ma. Elengedem az adósságot, és elköltöztetem az embereimet.

– És a többi tanya?

Valdés hallgatott.

– Ezt én is így gondoltam.

Rivas egy üveg üzemanyaggal és egy égő ronggyal jelent meg mögötte.

Miklós látta meg először.

– Lucía!

Rivas elhajította az üveget.

Lucía ellökte az útból a szakértőt. A láng egy asztalt ért, nem a csövet. A tisztek az ajtó felé rohantak. Rivas előrántott egy fegyvert.

Lucia lőni is tudott.

Tiszta szögből nézett.

Aztán hallotta, hogy Thomas köhög.

A tűz elérte az oldalsó bejárat melletti régi gerendát. A belső szerkezet egy része összeomlott, Tomás pedig a füst és a fa mögé rekedt.

Lucia leengedte a fegyvert.

Az apja felé rohant.

Megragadta a hóna alatt, és kihúzta, miközben Nicholas és az egyik producer mozgatta a gerendát.

Egy lövés dördült mögöttük.

Rivas golyója a kőkeretnek csapódott.

„Dobd el a fegyvert!” – kiáltotta egy tiszt.

Rivas újabb célt vetett be.

A tiszt lőtt és megsebesítette a vállát.

Rivas ezúttal dicsőség, párbaj és legenda nélkül esett el: egyszerűen bilincsben hevert a földön, olyan emberek előtt, akik évekig féltek tőle.

Valdés megpróbált visszavonulni.

Nem érte el a teherautót.

Az ügyészek az ügyészség utasítására tartóztatták le, miután egyik alkalmazottja, miután látta, hogy Rivas megbilincselt kézzel és a dokumentumok biztonságban vannak, beleegyezett, hogy átadja az üzeneteket, amelyekben utasításokat kaptak tűzgyújtásra és határok megváltoztatására.

Lucia nem ünnepelt.

Tomás mellé ült, miközben a mentősök megvizsgálták a tüdejét.

– Megmondtam, hogy maradj Doña Mercedesnél – mormolta.

Tomás vett egy mély lélegzetet, és fáradtan elmosolyodott.

– És 35 éve olyan dolgokat mondok neked, amiket nem csinálsz.

A nyomozás hónapokig tartott. Az 1964-es megállapodást egy ma már bezárt közjegyzői irattárban találták meg, és összevetették az állami levéltárral. A megállapodás nem tette a Serrano családot a víz tulajdonosává, de bemutatta a történelmi szolgalmi jogokat, és a jelenlegi szövetségi tulajdonjoggal és az eredeti iratokkal együtt bebizonyította, hogy a Grupo Valdés által bemutatott több állítólagos átruházás csalárd volt.