1. RÉSZ

Ugyanazon a napon, amikor édesanyját eltemették, Lucía Serrano rájött, hogy férje a háta mögött megpróbálja eladni a családi házat.

Visszatért Valdearenasba, egy Salamanca tartománybeli kisvárosba, ahol a kőhomlokzatok megőrizték a nyári meleget, és mindenki tudta mindenki más vezetéknevét, miután megkapta a hívást, amitől évekig rettegett. Mercedes, az édesanyja, 81 éves korában álmában halt meg.

Lucía egyedül érkezett Madridból.

A férje, Álvaro, nem volt hajlandó elkísérni.

– Fontos megbeszélésem van. Anyád már tudja, hogy őt akartad.

Ez a mondat végig visszhangzott a temetésen.

A temetés után, miközben a távoli rokonok azon vitatkoztak, hogy ki készítsen fényképeket, és néhány nagynéni kávét főzött a konyhában, Lucía rájött, hogy nem akarja megtartani a házat. 52 éves volt, egy lánya Barcelonában tanult, a házassága egyre hidegebbé vált, és túl sok emlék volt bezárva a falak közé.

Édesapja, Mateo Serrano, 31 évvel korábban vesztette életét ott.

Lucía egyszerű verziót ismert: véletlen esés egy régi gránitbányában végzett éjszakai ellenőrzés során.

Mercedes sosem akart a témáról beszélni.

Valahányszor Lucía kérdezett valamit, mindig ugyanazt a választ adta:

– Apád olyan dolgokba avatkozott közbe, amikbe nem lett volna szabad.

Másnap reggel megjelent egy Oscar Valdés nevű ingatlanügynök.

Lucia zavarban volt.

– Nem hívtam fel egyetlen ingatlanügynökséget sem.

A férfi kényelmetlenül elmosolyodott.

– A férje megadta a telefonszámot. Azt mondta, gyors kivizsgálást szeretne.

Lucíát düh hasított belé.

Oscar körbejárta a házat, lefényképezte a teraszt, és alig nézett be a szobákba.

„Lehet, hogy akad egy érdeklődő vevő. 460 000 eurót fizetne, és ezen a héten aláírná a szerződést.”

– Anélkül, hogy meglátogatnád a házat?

– Ő egy befektető.

Ez a szám abszurd módon magas volt egy régi házhoz képest egy kevesebb mint 900 lakosú városban.

Lucía azt mondta, hogy majd meggondolja.

Amikor a tiszt autója eltűnt, egy hangot hallott a fal mögül.

– Még ne add el.

Jacinta volt az, a 84 éves szomszédasszony, aki több mint fél évszázada Mercedes szomszédságában lakott. Botra támaszkodva járt, sötét sállal a haján és könnyes szemekkel.

– Anyád arra kényszerített, hogy ígérjek neki valamit.

Lucía azt hitte, fájdalommal beszél.

-Milyen dolgot?

Jacinta az utca felé nézett, mielőtt közelebb lépett volna.

– Ha valaha is elmennék, és úgy döntenél, hogy eladod, ezt kell mondanom neked: nézz bele a kútba, mielőtt aláírod.

Lucia összevonta a szemöldökét.

A régi kút serdülőkora óta zárva volt.

– Mi van belül?

– Nem mondta meg nekem.

– Jácinta…

Az idős asszony megragadta a csuklóját.

– Azt mondta nekem, hogy ha valaki a halála után újra túlságosan érdeklődni kezd a ház iránt, az azt jelenti, hogy még mindig fél.

Ezek a szavak csontig hatottak.

Azon a délutánon Lucia felemelte a nehéz kőfedelet.

Zseblámpával megvilágította a belső teret.

Körülbelül 3 méterre, a kövek közé ágyazva, egy deszkával lefedett mesterséges üreget látott.

És mögötte egy fémdoboz.

A telefon rezgett.

Álvaro volt az.

„Oscar azt mondja, hogy a vételár 500 000-re emelkedik, ha holnap aláírod. Meg kell tennünk. Van néhány dolog a számláinkkal kapcsolatban, amiről még nem beszéltem neked.”

Lucia háromszor elolvasta az üzenetet.

Aztán ismét a kútra nézett.

Most először értette meg, hogy az az 500 000 euró talán nem is ajánlat volt.

Lehet, hogy ez az ár volt az, amit valaki hajlandó volt fizetni azért, hogy soha ne derítse ki, mit temett el az anyja.

2. RÉSZ

Lucía nem hívta fel Álvarót.

Felhívta a lányát.

Clara Serrano 27 éves volt, egy barcelonai ügyvédi irodában dolgozott, és közel 7 órás vezetés után még aznap este megérkezett Valdearenasba.

Együtt felbéreltek egy falusi technikust, hogy másnap reggel lemegy a kútba.

A doboz kemény műanyagba volt csomagolva, és két kis rozsdás lakattal záródott.

Bent leveleket, fényképeket, banki bizonylatokat, telekterveket, egy régi kőszövetkezet számláinak másolatait és Mateo által írt 3 jegyzetfüzetet találtak.

Mercedes egy cetlit fűzött hozzá a tetejéhez.

„Lucía, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudlak ugyanúgy megvédeni.”

Luciának le kellett ülnie.

Clara elkezdte rendezgetni a dokumentumokat a konyhaasztalon.

Egy cég neve újra és újra felbukkant: Canteras Vega Alta.

Mateo adminisztratív menedzserként dolgozott ott, mielőtt elhunyt.

Feljegyzései szerint a cég évekig jóval alacsonyabb kitermelést jelentett be, mint a tényleges mennyiség. A gránit egy része regisztráció nélkül hagyta el az országot, és számos számla nem létező cégekhez tartozott.

De nem ez volt a legrosszabb az egészben.

A kőbánya által használt földterület egy részét idős tulajdonosok nyomásgyakorlásával szerezték meg.

Más dokumentumokon is látszólag hamisított aláírások szerepeltek.

És több művelet mögött ugyanaz az ember állt: Santiago Alcázar.

Akkoriban kisebbségi részvényes volt.

Mostanra Kasztília és León egyik legbefolyásosabb üzletembere volt.

Klára kinyitotta az utolsó jegyzetfüzetet.

Mateo utolsó bejegyzése 3 nappal azelőtt kelt, hogy meghalt.

„Kiszállítottam egy példányt a falun kívülre. Ha bármi történne velem, Mercedes tudja, hol van a többi. Santiago azt mondta, gondoljak a lányomra, mielőtt megpróbálnám lehozni.”

Lucia elejtette a papírt.

31 éven át azt hitte, hogy az apja egy kőbánya mellett csúszott meg.

Aztán megszólalt az otthoni telefon.

Egy férfihang kérdezte:

– Serrano asszony?