– Az édesanyám meghalt, amikor 6 éves voltam.

– Nem – mondta Julian. – Az apád mindenkivel elhitette.

Márta hátrált egy lépést.

–Amíg csak az eszemet tudom, Teresa nevelt fel. Ha Isabel lett volna… akkor…

– Tényleg az anyád volt – felelte Julian –, csak megváltoztatta a személyazonosságát.

A levélben leírták, mit törölt ki Rafael mindkettőjük életéből. Isabelnek két évvel Álvaro után született egy második lánya. Távol tartotta Madridtól, megbízható rokonoknál, mert már ismerte férje világát, és attól tartott, hogy egy gyermek a manipuláció újabb eszközévé válhat. Álvaro soha nem találkozott a kislánynyal. Amikor Isabel megpróbálta végleg elhagyni Rafaelt, magával akarta vinni a fiát, de a gyermeket teljes mértékben megfigyelték. Csak sikerült újra találkoznia a lánnyal, és eltűnnie vele.

Rafael válaszul bejelentette, hogy a felesége meghalt, és egy évre egy segoviai birtokra költöztette Álvarót. Lecserélte a tanárokat, a személyzetet, az orvosokat, sőt még a házban lévő fényképeket is. A fiú minden alkalommal, amikor kérdezett, ugyanazt a választ kapta: az édesanyja meghalt.

Isabel, akiből később Teresa Torres lett, távol nevelte Martát a Vega névtől. Soha nem mondta el neki az igazat. Úgy hitte, hogy a nemtudás az egyetlen módja annak, hogy távol tartsa Rafaeltől és a körülötte lévő férfiaktól.

Márta halkan sírni kezdett.

– Tehát nem azért hazudott nekem, mert nem szeretett.

Julian lesütötte a tekintetét.

– Azért hazudott neked, mert félt.

Álvaro az ujjai között szorongatta a levelet.

Ez a válasz jobban fájt neki, mint bármilyen üzleti árulás. Az apja erődöt épített maga köré, és azt védelemnek nevezte. Az anyja hazugságot épített Marta köré, és ezt is védelemnek nevezte. Mindketten a gyermekeik helyett döntöttek úgy, hogy melyik igazságot tudják elviselni.

Az utolsó oldalon Isabel Gabrielről beszélt.

Akkor találkozott vele, amikor Rafael egyik cégénél kezdő könyvelőként dolgozott. Gabriel olyan pénzátutalásokat fedezett fel, amelyek bebizonyították, hogy Víctor Salas már jóval a nagy árulás előtt sikkasztott és információkat adott el. El akart menni, de előbb segített Isabelnek elrejteni a dokumentumokat és távol tartani Martát.

Évekkel később, amikor Izabella megbetegedett, újra felkereste Gabrielt. Csak egy dolgot kért tőle: ha valaha is elmegy, vigyázzon a lányára anélkül, hogy egy újabb titok foglyává tenné.

Gabriel anélkül talált rá Martára, hogy elárulta volna neki, ki ő. Először azért közeledett hozzá, hogy betartson egy ígéretet. Később igazán beleszeretett.

Ezt nem tudta Marta azonnal megbocsátani.

– Az egész vele való életem azért kezdődött, mert valaki rábízta, hogy gondoskodjon rólam?

– Így kezdődött – mondta Julian. – Nem így végződött.

Marta dühösen meredt rá.

– És mit tudsz te?

Julian elővett egy kis kék jegyzetfüzetet a kabátjából.

– Mert Gabriel adta nekem 4 hónappal a baleset előtt.

Álvaro arckifejezése megváltozott.

A jegyzetfüzet régi fizetések, regisztrációk, dátumok és megbeszélések másolatait tartalmazta. Volt benne egy Víctornak szentelt oldal. Erre az Alcalá de Henares-i autószerelő műhely száma, Gabriel furgonjának rendszáma, valamint egy mondat, amelyet három nappal a baleset előtt írtak: „Víctor megtalált. Ha bármi történik velem, Martának nem szabad bosszút állnia. Az igazságot kell keresnie.”

Martának le kellett ülnie.

Julián bevallotta, hogy Gabriel azért tért vissza Madridba, mert felfedezte, hogy Víctor továbbra is Rafael cégein keresztül mozgatja a pénzt, és hogy Isabel aktáit is keresi. Attól tartott, hogy ezek a dokumentumok nemcsak a sikkasztást bizonyítják majd, hanem azt is, hogy Rafael évtizedekig becsapta a saját fiát.

Álvaro érezte, hogy egyre fokozódik benne a szokásos düh, amit évek óta a hatalomnak téveszt.

– Szándékos volt a baleset?

Julian nem válaszolt azonnal.

– A hivatalos vizsgálat szerint mechanikai meghibásodásról volt szó, amit az eső súlyosbított. Gabriel nem hitte, hogy véletlen egybeesés. Én sem. A jegyzetfüzetben van egy nyugta a javítóműhelytől és egy Víctorhoz köthető név. Többet bizonyíték nélkül nem mondhatok.

Álvaro az ablakhoz lépett. Lent Madrid nyirkos fények foltjaival volt tele. Egész életében ugyanúgy oldotta meg a problémáit: megtalálta a tettest, bezárta az ajtókat, és hagyta, hogy a félelem dolgozzon helyette.

Marta mintha kitalálta volna.

– Ne tegyél semmit helyettem.

Megfordult.

– Gábriel volt a férjed.

– És Sofia a lányom. Nem szándékozom megtanítani neki, hogy egy családot a károk sokszorozásával lehet helyrehozni.

A mondattól szóhoz sem jutott.

Abban a pillanatban egy halk hang hallatszott az ajtó felől.

-Anya.

Sofia ott állt kócos ruhában, egy plüssnyulat szorongatva. Először anyja könnyeire nézett, majd Alvaróra.

Megint szomorú vagy?

Marta megtörölte az arcát.

– Egy kicsit, drágám.

Sofia belépett, magával cipelve ugyanazt a szürke takarót, amit korábban használt. Odalépett Alvaróhoz, és úgy nyújtotta felé, mintha ez lenne a családi titkok logikus megoldása.

– Akkor oszd meg.

Másodpercekig senki sem szólt semmit.

Álvaro letérdelt elé.

– Zsófia, felfedeztünk valami fontosat.

-Hely?

Martára nézett. A lány vett egy mély lélegzetet, és megrázta a fejét.

– Nem mindent.

Álvaro visszafordult a lány felé.

– Úgy tűnik, mintha az anyukád a nővérem lenne.

Sofia összevonta a szemöldökét, közjegyző komolyságával végzett számításokat, és tágra nyitotta a szemét.

– Szóval te vagy a nagybátyám.

A szó olyan helyen ütötte meg Álvarót, amivel szemben nem volt védekezése.