A Főnök nem okozott neki semmi ilyesmit. Ahogy Mr. Vega sem. Még a vezetékneve sem.
– Igen – sikerült kinyögnie.
Sofia átölelte a nyakát.
– Jó. Most már nem eszel egyedül.
Álvaro lehunyta a szemét.
Hatéves kora óta most először nem próbálta megakadályozni, hogy bárki is lássa, hol fáj.
Másnap reggel nem hívta fel Víctort. Nem küldött embereket a keresésére. Olyasmit tett, amivel kiválthatta volna apja megvetését: felhívott egy büntetőjogi ügyvédet, aki nem volt családtag, és átadta Gabriel jegyzetfüzetének másolatait a Polgárőrség Központi Műveleti Egységének. Emellett független ellenőrzést rendelt el az összes örökölt vállalatnál.
Az eredmény rosszabb lett, mint amire számított. Jogi birodalmának egy részét évekig arra használták, hogy eltussolják azokat a dolgokat, amelyeket Rafael és Víctor még előtte is titokban tartottak. Álvarónak választania kellett a családnév védelme és a hatalmát fenntartó struktúra lebontása között.
Úgy döntött, hogy összetöri.
Eladott két ingatlant, bezárt egy fedőcéget, eltávolította azokat a férfiakat, akik évtizedekig a családhoz tartoztak, és beleegyezett egy vizsgálatba olyan műveletek ügyében, amelyek árthattak neki. Nem vált hirtelen szentté. Kemény, bizalmatlan és veszélyes maradt, amikor valaki megfenyegette az embereit. De abbahagyta a hallgatás hűségnek nevezését, és a kontrollt is védelemnek nevezte.
Víctort hetekkel később megtalálták Valenciában. A jegyzetfüzetben, egy régi műhelynaplóban és banki nyilvántartásokban található bizonyítékok lehetővé tették a nyomozók számára, hogy több ügyet is újraindítsanak. Nem volt raktárban bosszújelenet, nem volt fegyver az asztalon, és nem volt végső teátrális fenyegetés sem. Álvaro nem volt hajlandó megadni Víctornak azt a befejezést, amelyet mindketten évekkel korábban megértettek volna.
„Hadd feleljen bíró előtt” – mondta.
Marta sokáig figyelte, amikor megtudta.
– Gabriel jobban szerette volna.
Álvaro bólintott.
– Ezért tettem.
Maradt még egy nehéz seb.
Isabel Vega sírja egy kis temetőben volt Madrid külvárosában. Két nappal a bizonyítékok átadása után Álvaro elvitte oda Martát és Sofíát. Marta egy dobozt vitt magával Teresa Torres holmijaival: fényképekkel, egy éremmel, kézzel írott receptekkel és egy régi kék szalaggal, amelyet édesanyja évtizedekig őrizgetett.
A sírkő előtt állva Álvarót gyerekes düh fogta el.
– Nincs itt senki – mondta.
– Nem – felelte Marta. – De itt temették el a te verziódat.
Pontosan ezt jelképezte az a kő: nem egy testet, hanem egy hamis történetet, ami az életét irányította.
Marta elhelyezte az érmet a sírkőre.
– Számomra Teresa volt. Számodra Isabel. Gondolom, mindkettő igaz lehet.
Álvaro a húgára nézett. Még mindig nehezére esett szédülés nélkül erre a szóra gondolni.
– Meg tudsz neki bocsátani?
Martának eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Ma nem. De kezdem megérteni őt.
Bólintott.
Őszintébb volt, mint egy azonnali bocsánatkérés.
Három hónappal később Marta hivatalosan is lemondott a házvezetőnői állásáról. Álvaro pénzt, házat és egy cégben való részesedést próbált felajánlani neki. Mindhármat visszautasította.
A villa kulcsát azonban elfogadta.
„Nem munkára való” – tisztázta.
– Jobban tennéd.
Szófia feltételeket szabott: vasárnaponként csokoládé palacsintát, hozzáférést a kerthez, és engedélyt adott arra, hogy a nagy szobát párnákból álló erődítmények építésére használhassa.
Álvaro 3-ból 2-t alkudott ki.
Vesztett.
A La Moralejában található villa az ő beleegyezése nélkül változott meg. Mágnesekkel felragasztott rajzok jelentek meg egy hűtőszekrényen, amely valaha úgy nézett ki, mintha kiállított tárgy lenne. A bejáratnál kis tornacipők, a garázs közelében egy rózsaszín bicikli állt, és nevetés visszhangzott olyan szobákban, ahol évekig csak a biztonságiak léptei hallatszottak.
Egy téli délutánon Álvaro valóban elaludt ugyanazon a kanapén, ahol minden elkezdődött.
Amikor felébredt, a szürke takarót a mellkasára terítette.
Ezúttal nem volt pénzzel teli boríték az asztalon. Nem volt odatéve csalinak szánt pénztárca. Nem volt bizonyíték.
Sofia a szőnyegen ült és rajzolt. Marta a konyhából vitatkozott vele, mert megint túl sok kékcsillagos müzlit vett.
Álvaro elmosolyodott anélkül, hogy teljesen kinyitotta volna a szemét.
28 éven át azt hitte, hogy a legnagyobb fenyegetés az, ha hagyja, hogy valaki felfedezzen valamit, ami árthat neki.
Végül egy négyéves kislány akaratlanul is az ellenkezőjét tanította neki.
Az igazán veszélyes az volt, hogy egy egész életében ügyelt arra, hogy senki ne mehessen elég közel hozzá, hogy betakarja egy takaróval.
