Ügyvédje, Javier Cárdenas arra kérte, hogy egyelőre ne konfrontálódjon senkivel. Először is el kellett választanunk az érzelmeket a kimutathatóaktól.

Negyvennyolc óra alatt négy kulcsfontosságú adatot gyűjtöttünk össze: huszonhárom átutalást Mateo számlájáról Veronica számlájára; beszélgetéseket egy „Martha Salcedo” nevű gondozóról; a ház Mateo nevére szóló tulajdoni lapját; valamint a kórházból és a menhelyről származó feljegyzéseimet, amelyek dátumai megegyeztek azokkal a fényképekkel, amelyeken Veronica szerint lakom az ingatlanon.

Javier talált még valamit.

Az állítólagos gondozóintézet számlái nem egyeztek meg az adott adószámmal bejegyzett céggel. Némelyiken ismétlődő sorszám volt. Mateo hónapok óta kapta ezeket a PDF fájlokat anélkül, hogy alaposan átnézte volna őket, mert megbízott a feleségében. Javier kinyomtatta őket, és hármat letett az asztalra: ugyanolyan formátumú, ugyanolyan szkennelt aláírással, újrahasznosított sorszámokkal. Ez volt az első alkalom, hogy láttam a fiamat, hogy a zavartságból dühössé válik.

„Ez nem úgy néz ki, mint egy családi zűrzavar” – mondta. „Úgy tűnik, mint egy műtét.”

Azon az estén Colinas de San Javierbe autóztunk. Én az autóban maradtam. Három kisteherautó állt kint, az udvaron zene szólt, és emberek vacsoráztak. A postaládán fémbetűk hirdették: „Salgado család”.

Salgado Veronica szüleinek a vezetékneve volt.

– Két éve – mormolta Mateo. – Azt hittem, ott vagy.

– És azt hittem, hogy már nem akarsz hallani felőlem.

Az igazi fordulópont másnap jött el, amikor Javier áttekintette Veronica mozdulatait.

Minden hónapban, miután pénzt kapott Mateótól, annak egy részét Ernestónak, egy másik részét pedig Patriciának utalta át. Emellett megtartották a saját házukat Zapopanban, amit bérbe adtak.

A házat, amit Mateo vett nekem, családi támogatássá alakították.

Mateo még nem akart feljelentést tenni. Közvetlen megerősítést szeretett volna, és azt szerette volna, ha jelen vagyok. Javier azt tanácsolta neki, hogy mindenről őrizzen meg másolatot, töltse le a teljes üzenetelőzményt, és ne mondja el Verónicának, hogy már tudjuk az igazságot. Ha elkezdené törölni a beszélgetéseket vagy pénzt utalni, az csak bonyolítaná az események rekonstruálását.

„Nem azért, hogy megalázzuk őket” – mondta Mateo. „Hogy később senki ne mondhatja, hogy félreértettük.”

Vacsorapartit szervezett a visszatérése alkalmából. Meghívta Veronikát, a szüleit, Ivánt és engem. Azt mondta nekik, hogy ünnepelni akarja.

Csütörtökön beléptem az étterembe a hostelben kapott túlméretezett öltönyömben és szürke dzsekiben. Veronica elsápadt, amikor meglátott, de azonnal felállt.

– Don Rafael! Micsoda meglepetés. Nagyon jól nézel ki.

– Jobban is lettem.

Mateo rám nézett.

– Apa, nagyon vékony vagy.

Veronika közbelépett.

– Kemény tele volt, ugye?

– Igen. Elég sokat.

Negyven percig senki sem említett semmi fontosat.

Patricia a házról beszélt.

– Végre kicseréltük azt a szörnyű konyhapultot. És a tévészoba is gyönyörűen néz ki.

Hallgattam, ahogy egy nő a nekem vásárolt szobákról beszél.

Ernesto felemelte a poharát.

– Mateo, te tudod, hogyan kell gondoskodni a családról.

Aztán jöttek a főételek.

Mateo letette a villát.

– Apa, ezt sosem kérdeztem tőled igazán. Tetszik a ház? Martha még mindig gondozóként dolgozik?

Veronika elmosolyodott.

– Márta kiváló.

A kezeimet az asztalra tettem.

– Fiam, egy belvárosi menhelyen lakom.

Mateo elejtette a poharat. Az üveg szilánkokra tört.

-Hogy?

Veronika ment előre.

– Mateo, össze van zavarodva. Mondtam, hogy voltak rohamai.

A fiam olyan hidegséggel nézett rá, amit még soha nem láttam rajta.

– Ne csináld azt.

„Tizennégy hónapig laktam egy menhelyen” – ismételtem meg. „Azelőtt négy hónapot töltöttem az autómban. Soha egyetlen éjszakát sem aludtam abban a házban. Soha nem találkoztam semmilyen Marthával. Soha egy fillért sem kaptam tőled.”

Az asztal mozdulatlan maradt.

Mateo Ernestóra nézett.

– Ki lakik a házamban?

Patrícia így válaszolt:

– Gondoskodtunk róla.

– Mióta?

– Amióta megvásárolták.

Elővettem a zsebemből a belépési igazolásomat, és letettem az asztalra.

– Ez a dátum tizenegy nappal azután van, hogy az a fénykép készült, amelyen Veronica azt mondta, hogy már berendezkedtem.

Mateo elővette a telefonját.

– És itt vannak az átutalások, a hamis számlák és két évnyi üzenet.

Veronika hátradőlt a székében.

– Ügyvéddel mentél.

-Igen.

– Mióta tudod?

– Hétfő óta.

Most először láttam igazi félelmet az arcán.

De a kérdés, ami tönkretette volna a két éven át készült verziót, még mindig hiányzott.

Mateo felé fordult.

– Szeretném, ha elmagyaráznád, miért változtattad meg apám telefonszámát.

3. RÉSZ
Veronica nem válaszolt azonnal.

A szüleire nézett. Ernesto lesütötte a szemét. Patricia összeszorította az ajkait.

Máté megismételte:

– Miért változtattad meg apám számát?

– Nem azért változtattam meg, hogy elválasszam őket.

– Akkor mondd meg, hogy minek.

– Apád nem egészen értette a tervet.

– Tökéletesen megértettem a saját számomat – mondtam.

Mély lélegzetet vett.

– Mateo tizenöt órányira volt. Nyomás nehezedett rám. Próbáltam mindent kézben tartani.

„Hogyan kezeljem a kapcsolatomat az apámmal?” – kérdezte.

Patrícia közbelépett.

–Ez kezd kicsúszni a kezünkből. A ház sosem volt elhagyatva. Gondoskodtunk róla.

Mateo felé fordult.

– Apám kérte, hogy hadd aludhassak a kanapémon, és te kirúgtad.

Ernesto hirtelen felnézett.

– Így volt? – kérdezte Mateo.

– Nem tudtuk, hogy az utcán van.

– Mondtam, hogy két hétre szükségem van egy helyre – feleltem. – És te azt mondtad, hogy ha nem akarom felhívni a fiamat, az nem a te problémád.