Patricia Veronikára nézett.

– Azt mondtad nekünk, hogy megtagadta a segítséget.

– És mégis egy neki vett házban laktak? – kérdezte Mateo.

– Üres volt.

– Mert megakadályoztad, hogy megtudja a létezését.

Iván otthagyta a szalvétát.

– Nem tudtam a menedékhelyről.

– De tudtad, hogy a ház nem a szüleidé – mondta Mateo.

Iván nem válaszolt.

Javier világosan fogalmazott: a vacsora nem vallomások kiszedésére szolgált, hanem a tények megerősítésére és a döntések közlésére.

Mateo elővett egy mappát.

– Ma reggel hivatalos értesítést küldtem, amelyben követelem, hogy hagyják el a házat. Amíg bent vannak, nem cserélem ki a zárakat, és nem viszem el a holmijukat sem. Ha nem ürítik ki önként, megindítom a megfelelő polgári eljárást.

Patrícia felháborodott.

– Így fogsz kidobni minket?

– Arra kérlek, hogy hagyj hátra egy olyan vagyontárgyat, ami nem a tiéd.

Aztán Veronikára nézett.

– És nem mész vissza a Chapalita-lakásba.

Röviden felnevetett.

– Az otthonunk.

– A szerződés az én nevemre szól. A holmijaimat holnap szállítják. Ön a tanúkkal egyeztetett időpontban veheti át a sajátját. A többit az ügyvédek intézik.

Veronika felém fordult.

– Don Rafael, mondd meg neki, hogy hagyja abba. Soha nem akartam bántani.

Ránéztem.

– Háromhetente írtál nekem, hogy megkérdezd, minden rendben van-e.

-Igen.

– Azt válaszoltam, hogy „minden rendben” egy parkolóból, egy könyvtárból, a kórházból és egy menhelyről. Soha nem kérdezted, hol vagyok. Soha nem jöttél meglátogatni. Mert ha meglátnál, vége lenne a hazugságnak.

Az arca megváltozott.

– Eleinte csak átmeneti megoldásnak szánták.

Mateo mozdulatlan maradt.

– Minek kellett volna ideiglenesnek lennie?

– A szüleim majdnem elveszítették a házukat.

-Verónica-szakította félbe Patricia.

– Már nem számít, anya.

Aztán eleget magyarázott.

Amikor Mateo elküldte a pénzt, hogy vegyek nekem egy házat, Veronica már tudta, hogy a szülei eladósodtak. Felajánlotta, hogy néhány hétig használhatom az ingatlant, amíg megszervezem a költözésemet. De soha nem szervezett semmit.

Aztán jött az első havi befizetés.

Elvett egy részesedést.

A következő hónapban egy újabb.

Ő találta ki a gondozót, majd az orvost. Amikor Mateo számlákat kért, letöltött sablonok segítségével hamis számlákat készített. A szülei elkezdtek támogatásokat kapni a tartásdíjra és a költségekre.

Amikor elveszett a házam Tlaquepaque-ban, Veronicának lehetősége volt mindent megállítani.

Nem tette.

Amikor kanapét kértem tőle, már volt egy másik is.

Ő sem tette meg.

– Miért csuktad be előttem az ajtót? – kérdeztem.

Veronika lesütötte a tekintetét.

– Mert ha bementél volna, Mateót akartad volna kérdezni. Ha pedig beszéltél volna vele, akkor vége lett volna mindennek.

Ezt kellett tudnom.

Nem tudtam, hogy félelemmel, kapzsisággal vagy családi nyomással kezdődött-e. Tudni akartam, mikor nyílik egyértelmű lehetősége másképp dönteni.

Ott állt előttem, egy félig nyitott ajtóban.

És úgy döntött, hogy bezárja.

Mateo fizette a számlát. Verónica szülei mentek el először. Iván követte. Verónica még néhány másodpercig maradt.

– Matthew, tényleg tönkreteszed a házasságunkat a pénzért?

„Nem a pénzről volt szó. Felhasználtad az apámat, hogy kitalálj nekem egy nem létező életet, és elhitetted velem, hogy nem akar velem beszélni.”

Elment.

Máté ismét leült.

Még mindig ott volt előttem egy fél tányér.

– Egyél, apa.

-Nem vagyok éhes.

– Én sem. De egyél.

Szóval befejeztem a vacsorát.

Nem büszkeségből. Túl sok hónapig ettem úgy, hogy folyamatosan számon tartottam, mennyibe kerül minden. Azon az estén a fiam látni akarta, ahogy megeszem az ételt anélkül, hogy ezen gondolkodnék.

Két héttel később Verónica szülei átadták a házat. Nem úgy, mint a filmekben. Ügyvédek, leltárok, ellenséges üzenetek és egy vita a bútorokon. Javier dokumentálta a folyamat minden lépését.

A ház lakható volt, de nem az én otthonom.

Mateo elvitt hozzá.

Hat hálószoba. Négy fürdőszoba. Nagy kert. Új konyha.

– A tiéd, ha akarod.

-Nem.

– Apa, én vettem neked.

„Vettél nekem egy házat, miközben rám gondoltál. De nekem nincs szükségem hat hálószobára, és arra sem, hogy az emlékeik vegyenek körül.”

– Szóval, mit akarsz?

Elenára gondoltam és az utcákra, ahol felneveltük Mateót.

– Egy kis ház. Olyan helyen, ahol ismerem az utcákat.

Mateo hónapokkal később eladta az ingatlant, és vett egy kétszobás bungalót Tlaquepaquéban. A tulajdoni lap az én nevemre volt írva.

Megpróbáltam tiltakozni.

„Ne kezdd!” – mondta nekem.

A büntetőfeljelentés elhúzódott.

Javier összegyűjtötte a bankszámlakivonatokat, üzeneteket, hamis számlákat és az adataimat a kórházból és a menhelyről. Mateo feljelentést tett a jaliscói ügyészségen az esetleges bűncselekmények miatt. Én külön vallomást tettem.

Senki sem hagyta el az éttermet bilincsben. Idézések, könyvelési ellenőrzések és hónapokig tartó ügyvédi közreműködések voltak.

Veronika számára a legnehezebb bizonyíték a dátumok voltak.

Azt mondta, hogy Colinas de San Javierben lakom. A hostelben megvolt a bejelentkezési adataim.

Azt mondta, hogy egy gondozó van velem. Nem volt érvényes szerződésem semmilyen ügynökséggel, és az a személy sem volt regisztrálva.

Azt írták, hogy a magánkonzultációkért fizetnek. Az említett orvosoknak nem volt a nevemre szóló aktája.

És akkor ott voltak a későbbi átadások a szüleiknek.