Aztán felhívott a könyvelő.

Aztán a legnagyobb beszállító.

Ezután egy bank dokumentációt kért a vállalatok közötti tranzakciókról.

Pénteken, 8:17-kor megszólalt Julian telefonja.

Álvaro nem köszönt.

-Mit tettél?

– Szerződést kötöttem.

– Tönkreteszed a cégemet!

– Nem. A megállapodást megszegve helyezte át az eszközöket.

– Nem merészelnéd!

– Már megtörtént.

Klaudia felvette a telefont.

– Ezt nem tehetitek velünk!

Julián kinézett az ablakon.

– Egy dologban igazad volt, Klaudia.

-Miben?

– Vannak emberek, akiknek nem lenne szabad abban a házban lenniük.

Klaudia szóhoz sem jutott.

De amit akkor még nem tudott, az rosszabb volt a tervei szempontjából: Marta épp most erősítette meg, hogy ki a hivatalosan is a La Encina egyedüli tulajdonosa.

És nem Álvaro vagy Claudia volt az.

3. RÉSZ

A következő keddre gyenge eső virradt Madrid felett. 9:05-kor Álvaro és Claudia beléptek Julián irodájába. Már nem ugyanazoknak az embereknek tűntek, akik napokkal korábban eltorlaszoltak egy kaput, mintha az övék lenne a birtok.

Álvaro inge gyűrött volt, és a luxusóra, amit mindig büszkén mutogatott, eltűnt. Claudia egy bankszámlakivonatokkal teli mappát tartott a kezében. Marta Ríos már ott volt.

– Már bebizonyítottad, amit bizonyítani akartál – mondta Álvaro.

– Mit gondolsz, mit akart bizonyítani?

– Hogy még mindig te irányítasz.

Julian lassan megrázta a fejét.

– Nem. Azt akartam tudni, hogy meddig vagy hajlandó elmenni.

Claudia letette a mappát az asztalra.

– Meg tudjuk javítani. 6 hónapra van szükségünk.

– Hét éved volt arra, hogy betartsd az aláírtakat.

– Ez egy család, nem egy tárgyalóterem!

Julian ránézett.

– Milyen furcsa, hogy ma emlékszel a család szóra.

Álvaro előrehajolt.

– Ha átveszed az irányítást, 120 alkalmazott szenvedheti el a következményeket.

—Ezért kellett volna rájuk gondolnod, mielőtt eszközöket helyeztél át egy kapcsolódó céghez.

Marta kinyitott egy mappát.

—Áttekintettük az elmúlt 14 hónapot. A Construcciones Vidal 167 500 eurót utalt a Claudia által vezetett CV Patrimonio-nak.

– Ezek szolgáltatásokért fizettek – válaszolta.

„Néhány tétel nincs megfelelően dokumentálva” – mondta Marta. „Vannak magánfelújítási költségek is, amelyek olyan számlákhoz kapcsolódnak, amelyeket felülvizsgálunk.”

Álvaro Claudia felé fordult.

– Azt mondtad, minden le van fedve.

– Én voltam.

Marta több számlát tett az asztalra. Álvaro abbahagyta a vitatkozást.

Aztán Julián kinyitotta az aktatáskáját, és elővette az 550 000 eurós kölcsön eredeti szerződését.

– Felismered az aláírásodat?

Álvaro bólintott.

– Olvastad ezt, amikor aláírtad?

– A főnököm átnézte.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

Julián a záradékra mutatott: a releváns eszközök bármilyen, kapcsolt vállalkozásnak engedély nélküli átruházása súlyos szerződésszegést jelent. Alatta Álvaro aláírása szerepelt.

Márta hozzátette:

– És a szerződésszegés lehetővé teszi a tartozás esedékessé nyilvánítását és a garancia érvényesítését a céggel szemben.

Klaudia felkelt.

– Nem vehetsz el tőlünk mindent egy vita miatt.

– Ez nem veszekedéssel kezdődött – felelte Julian. – Akkor kezdődött, amikor úgy döntöttél, hogy ami a miénk, az már a tiéd is.

Marta ezután másolatot készített az ingatlan-nyilvántartásról.

– És most, a Tölgyfa.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

– Mi történik a házzal?

A dokumentum egyértelmű volt: az ingatlan 50%-ban Julián Vidalé, 50%-ban pedig Elena Serranóé volt. Álvaro nem volt közös tulajdonban, Claudia nem rendelkezett semmilyen joggal, nem volt adomány, és nem ígértek eladást sem.

Klaudia elsápadt.

– De Álvaro azt mondta, hogy…

– Azt mondtam, hogy egy nap valószínűleg a miénk lesz – vágott közbe.

– Azt mondtad, hogy kész.

Julian nyugodtan beszélt.

– Összekeverted az elvárást a joggal.

Klaudia megpróbálta tartani magát a reformokhoz.

– Mi fizettük a konyhát, az utat, a kertet. Ennek számítania kell.

Márta tagadta.

– Egy projekt kifizetése nem tesz automatikusan senkit tulajdonossá. Ezen kiadások némelyikét is felülvizsgálják a vállalati forrásokhoz való esetleges kapcsolódásuk szempontjából.

Álvaro most először nézett őszinte bizalmatlansággal Claudiára.

– Pontosan mit csináltál?

– Ugyanaz, amiben megegyeztél.

– Azt mondtad, hogy ez legális.

– És aláírtad az átruházásokat.

A vita elmérgesedett, de Julian nem érzett örömöt. Csak kimerültséget.

Elena évekig engedett a béke fenntartása érdekében. Engedélyezte, hogy a birtokon ünnepeljék a születésnapokat, fogadjanak ügyfeleket, rendezzenek át szobákat, és Claudia felügyelje a senki által sem kért felújításokat. Minden nagylelkű gesztust engedményként értelmeztek.

– Javaslatok neked valamit – mondta Álvaro az apjának. – Add vissza nekem a cég irányítását, és akkor többé nem beszélünk a hagyatékról.

Julian szomorúan nézett rá.

– Még mindig azt hiszed, hogy ez egy házról szóló tárgyalás?

– Szóval, mit akarsz?

– Hogy felelősséget vállalsz a döntéseid következményeiért.

– A fiad vagyok.

– Pontosan ezért adtam kölcsön neked 550 000 eurót, amikor senki másnak nem kellett.

Marta becsukta a mappát.

– Mostantól a felülvizsgálat jogi úton fog folytatódni.

Julián felkelt.

– Nem fogok senkit megbélyegezni. Hadd beszéljenek a dokumentumok magukért.

A következő hetekben a Construcciones Vidal ideiglenes szakmai vezetés alá került. Julián nem foglalta el Álvaro irodáját, és nem is igényelte semminek a tulajdonjogát. Elsődleges célja a további veszteségek megelőzése és a vállalat működésének védelme volt.