Hanem azért, mert a saját döntései lerombolták a megosztásához szükséges bizalmat.
Megkérte, hogy meglátogassa a lányt.
Elena továbbította a kérését Lucíának, akinek több napra volt szüksége a döntéshez.
Végül beleegyezett egy rövid látogatásba egy megbeszélt helyszínen, Marta kíséretében.
Adrian testőrök nélkül érkezett.
Egy kis csomagot cipelt a kezében, amit az asztalra tett.
Amikor meglátta Abril-t az anyja karjaiban aludni, könnybe lábadt a szeme.
A lánynak Lucia orra és apja sötét haja volt.
– Gyönyörű – mormolta.
Lúcia bólintott.
Adrian nem próbálta megölelni, és nem is jöhetett közelebb hozzá, mint amennyire a lány engedte.
– Köszönöm, hogy megismerhettem őt.
Lucia figyelmesen nézett rá.
– Ne keverd össze ezt a megbékéltetéssel.
-Tudom.
–Aprilnek joga van békében felnőni.
És nem fogok visszatérni az életemhez, mint előtte.
Adrian lesütötte a tekintetét.
– Nem akarom, hogy még egyszer ilyesmi történjen.
Lucia néhány másodpercig várt a válasszal.
– Ezt tényekkel kell bizonyítanod.
Nem velem, hanem vele.
A látogatás röviddel ezután véget ért.
A válás folyamatban volt, és mindketten ügyvédeiken keresztül elkezdték kidolgozni Adrian és lánya kapcsolatának feltételeit.
Lucía nem felejtette el a történteket.
Azt sem hitte, hogy a bűnbánat eltörölné a következményeket.
De hagyta, hogy Abril jövőjét körültekintően eldöntsék, anélkül, hogy a lányt a bosszú eszközévé tenné.
Adriánnak meg kellett tanulnia valamit, amit korábban soha nem gyakorolt: tiszteletben tartani azokat a határokat, amelyeket fenyegetéssel nem tudott megváltoztatni.
Telt-múlt az idő.
Lucía egy kis lakberendezési stúdiót nyitott Alicantéban, és korábbi kollégái ajánlásainak köszönhetően kezdett ügyfeleket szerezni.
Soha többé nem élt luxusban, de volt otthona, ahol félelem nélkül pihenhetett.
Egyik délután, amikor Abril az első lépéseket tette, Marta rajtakapta Lucíát, amint a kanapéról figyeli őt.
„Megbántad, hogy elmentél?” – kérdezte.
Lucía a lányát figyelte, aki egy plüssállatot próbált elérni az asztal mellett.
A kastélyra gondolt, az elegáns vacsorákra, és azokra az évekre, amiket azzal töltött, hogy a szeretet jelére várt.
Aztán eszébe jutott az a délután, amikor vizet kért és megalázták.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott megérteni, hogy jobbat érdemlek.
April elvesztette az egyensúlyát, és leesett a szőnyegre.
Meglepetten nézett az anyjára.
Lucia odament hozzá, hogy megkérdezze, jól van-e.
A lány ismét felállt, és mosolygott.
Néhány perccel később Abril egy pohár vízre mutatott, ami az asztalon volt.
Lucia elvette, és letérdelt elé.
– Szomjas vagy, drágám?
A kislány bólintott.
Lucía tartotta a poharat, miközben a lánya ivott.
Aztán eszébe jutott, hogy házassága legfájdalmasabb napja pontosan ugyanezzel a vággyal kezdődött.
Egy egyszerű pohár víz.
Abrilre nézett, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
Annak a lánynak soha nem szabadna kiérdemelnie a gondoskodás jogát.
Lucia gyengéden elsimított egy hajtincset a homlokából, és átölelte.
Elvesztette a házasságát, a házát és az életet, amiről évekig álmodozott.
De visszaszerzett valamit, amit egyetlen hatalmas férfinak sem lett volna szabad elvennie tőle.
A szabadság, hogy biztonságban érezd magad a saját otthonodban.
És miközben Abril a karjaiban nevetett, Lucía megértette, hogy azon az estén, amikor elhagyta a kastélyt, nem tette tönkre a családját.
Elkezdte megmenteni őt.
Mert az igaz szerelem soha nem kényszerítheti a nőt arra, hogy válasszon a férjével maradás és a saját gyermeke védelme között.
