Inést kereste a mosókonyha mellett.

„Ha szükséged van egy kis ügyintézésre, vagy valakire, aki ajtót őrködik, számíts rám.”
„Vannak még hűséges emberek ebben a házban.”

Ignacio atya és Dr. Ledesma is folytatták a látogatásokat. Arturo megpróbált elkísérni őket, és kezeskedett a beteg férfiért, de Inésnek sikerült néhány percet szakítania, hogy elmagyarázza a szükségleteit. Mateónak köszönhetően néhány éjszakán át segítséget kapott, és úgy tudott aludni, hogy nem kellett elhagynia Estebant.

Közben jegyzetfüzetet vezetett, amelybe feljegyezte az eladásokat, amelyekről a brigádvezető beszámolt neki. Összehasonlította a számlákat, feljegyezte a visszatartott béreket, és lemásolta a dátumokat. Az anyja tanította meg írni és olvasni; a szükség óvatossá tette a számokkal.

A ruhája közé rejtette a jegyzetfüzetet.

Néhány hónap elteltével Esteban már jobban tudott ülni. Egyes hangok kezdtek szavakra hasonlítani. Inés minden javulást ünnepelt, amikor kettesben voltak. Rokonai előtt inkább hallgatott: megértette, ki akarja a felépülését, és ki fél tőle.

Egyik délután Inés elhaladt az ebédlő mellett, és hallotta, hogy Arturo lehalkítja a hangját.

– Ha ez így folytatódik, Ramiro mindent elveszít, mielőtt örökölne.

Beatriz olyasmit kérdezett, amit Inés soha nem fog elfelejteni.

– És nincs rá mód, hogy hamarabb véget érjen?

Az ügyvédnő túl halkan válaszolt ahhoz, hogy teljesen megértse. Csak a „gyógyszer” szót és a vacsorára való utalást sikerült kivennie.

Remegő térdekkel ment fel a hálószobába. Attól kezdve mindenkit szemmel tartott, aki belépett a szobába, és figyelmeztette Mateót a hallottakról.

A tizedes később megerősítette, hogy egy hírvivő egy kis üveget vitt el Arturonak.

Nem tudták, mit tartalmaz. Azt viszont tudták, hogy nem az orvostól származik.

Mielőtt gyanútlanul segítséget kérhettek volna, Arturo felhívta Inést, és pénzt tett az asztalra. Több volt, mint amennyit évekig megspórolhatott volna a munkájával.

„Lehet egy házad, újrakezdheted.”
„Csak ma este el kell menned.”

Inés a bankjegyekre nézett. Elképzelt egy ajtót, amit becsukhat, egy saját ágyat, parancsok nélküli reggeleket. A kísértés ott volt, és később szégyellte bevallani.

Arturo ezt a csendet elfogadásnak vette.

-Senki ne pazarolja el a fiatalságát egy olyan férfival, aki nem fog felkelni.

A nő felé tolta a pénzt.

„Az életem nem eladó.”
„A tiéd sem.”

Azon az estén, miközben az ágya mellett olvasott, egy rekedt hangot hallott.

-Ágnes.

A könyv a térdére hullott.

Majdnem öt hónap telt el a szélütés óta. A neve, melyet hatalmas erőfeszítéssel ejtett ki, volt az első teljesen tisztán kimondott szó, amit Estebannak sikerült kimondania.

Megfogta a kezét, és sírni kezdett.

-Itt vagyok.

Pihennie kellett, mielőtt folytatta volna.

– Hallottam őket.

Inés megértette. Esteban hallotta a földjükről szóló vitákat, a vicceket, az ügyvéd beszámolóit. Azt is hallotta, ahogy felolvas, bátorító szavait, azokat az estéket, amikor megígérte, hogy vízért visszatér.

A hang lassan, szünetekkel és nehézségekkel tért vissza. Napokig gyűjtötték, amit tudtak. Esteban rövid utasításokat diktált; Inés pedig információkat fűzött a jegyzetfüzetébe.

Végül azt kérte, hogy hívják fel Joaquín Velasco közjegyzőt.

Mateo elviszi az üzenetet Ignacio atyának, hogy segítséget kérhessen, de Estebannak személyes üzenetet kell átadnia a közjegyzőnek. Inés kihasználta az alkalmat, hogy megvegye, amit Ledesma felírt. Beatriz küldött egy szolgát, hogy tartsa rajta a szemét.

Az utca elején Inés először bevásárolt. Aztán megkérte a fiatalembert, hogy hozzon néhány anyagot egy másik boltból. Ez alatt a pár perc alatt átment a közjegyző irodájába.

Egy Esteban által bal kézzel aprólékosan megírt üzenetet tartott nála. Egy olyan eseményre emlékeztetett, amelyet csak ő és Velasco ismert.

A közjegyző felolvasta, felnézett, és Inést félbeszakítás nélkül meghallgatta.

– Nem lesz ezzel megint egyedül.

Velasco az orvos és a tanúk kíséretében érkezett Santa Clarába, mondván, hogy át kell tekintenie a tulajdonos függőben lévő ügyeit. A rokonok szívesen fogadták őket; azt hitték, azért jöttek, hogy előkészítsék az örökséget.

Bent a hálószobában Esteban beszélt velük. Hangja lassú volt, de a döntései világosak voltak. Elmesélte a történteket, és arra kérte őket, hogy vonják vissza a végrendeletet, amely korábban az unokatestvéreit részesítette előnyben.

Velasco elkészítette az új dokumentumot és teljesítette a szükséges formaságokat. Esteban Inést nevezte ki Santa Clara örökösének. Kisebb örökséget szabott ki más rokonok számára, és kizárta azokat, akik részt vettek a fosztogatásban.

Amikor elmondta neki, Inés hátrált.

„Nem azért maradtam itt, hogy birtokot szerezzek.”
„Azt akarom, hogy élj, ne azt, hogy rám hagyd a földedet.”

Esteban a lány tekintetét fürkészte.

– Tudom.
– Ezért bízhatom meg abban, hogy mit fog velük csinálni, ha én már nem leszek itt.

Inés ragaszkodott hozzá, hogy nem akar jutalmat. A férfi elmagyarázta, hogy senki sem vásárolhatja meg a szeretetét, és hogy szabadon visszautasíthat bármilyen felelősséget. De azt is szabadon eldöntheti, hogy ki érdemli meg a bizalmát.

A beszélgetést Beatriz látogatása szakította félbe.

Az unokatestvér gyanakodni kezdett ezekre a találkozókra. Azon az estén ragaszkodott hozzá, hogy személyesen szállítsa ki a beteg férfi levesét.

Inés mindenki előtt beleegyezett, és távolról követte. A folyosóról látta, ahogy a lány előveszi a kulacsot a kendője redői közül, és a tartalmából egy keveset a tálba önt.

Érezte, hogy megáll a szíve.

Belépett mögötte, miközben Beatriz felemelte a kanalat.