Klára felolvasott egy levelet, amelyet Gabriel 19 éves korában írt.
„Tudom, mit tett az apám Elenával. Tudom, hogy vannak okai arra, hogy gyűlölje a vezetéknevünket. Nekem is vannak okaim.”
Klárának meg kellett állnia.
Emlékezett rá, amikor két évvel ezelőtt először látta Gabrielt egy kis könyvesboltban Malasañában, ahol egy illusztrációs projektet mutatott be.
Mozdulatlanul állt, amikor meglátta.
Abban a pillanatban Clara azt hitte, hogy ez vonzalom.
Most már értettem a kifejezést.
Elismerés volt.
Gabriel az első perctől fogva tudta, hogy ki ő.
Emlékezett olyan kérdésekre is, amelyek korábban hétköznapinak tűntek.
Gyerekként Pozuelóban élt.
Ha valaha lett volna egy piros biciklim.
Emlékeztem egy kertre egy kőből készült szökőkúttal.
Clara nevetéssel válaszolt.
Gábriel sosem mondta meg neki, miért kérdezi.
Ez majdnem annyira fájt, mint az eltűnése.
Reggel 7-kor, miután megette Luciát, Clara néhány levelet tett a táskájába, letette a gyereket az etetőszékbe, és Manuelt szólította.
– Megkeresem őt.
– Klára…
– Nem akarom, hogy valaki más mesélje el nekem a verziót.
Manuel hallgatott.
– Szükségem van rá, hogy a szemembe nézzen.
Fél órával később Clara Pozuelo felé autózott.
A cím több borítékon is szerepelt.
Amikor odaért, felismerte a ház előtti kertet.
Nem azért, mert tudatosan emlékezett rá, hanem mert valami benne reagált.
A forrás.
A fák.
Egy köves ösvény.
És egy pillanatra újra 4 éves lett.
Egy lány pedálozik.
Egy gyerek hangja kiabál a háttérben:
– Csak így tovább! Majd én megfoglak!
Klára megnyomta a csengőt.
Egy körülbelül 60 éves férfi nyitott ajtót, aki még otthoni ruhájában is elegánsnak tűnt.
Ősz haj.
Egyenesen hátul.
Hideg tekintet.
Klára azonnal tudta, hogy ki ő.
Álvaro.
Ő is felismerte őt.
– Pont olyan vagy, mint Elena.
Clarát elutasítás hulláma söpört végig rajta.
– Látni akarom Gábrielt.
Álvaro Lucíára nézett.
Túl sokáig elidőzött a tekintete a lányon.
— Nem elérhető.
– Mondd meg neki, hogy itt vagyok.
– Nem akar téged látni.
Klára megszorította a kosár fülét.
– Tőle akarom hallani.
Álvaro humortalanul elmosolyodott.
–A fiam pontosan tudta, hogy terhes vagy. Lehetősége lett volna maradni. Nem tette.
– Nem hiszek neki.
– Ez nem változtat a tényeken.
Megpróbálta becsukni az ajtót.
Klára rátette a kezét.
– Az anyám is itt volt, ugye?
Álvaro arckifejezése megkeményedett.
– El kellene menned.
És akkor Klárának eszébe jutott.
Nem egy teljes filmként, hanem töredékekként.
Az anyja ugyanennél a bejáratnál sírt.
Egy bőrönd.
Álvaro felemelte a hangját.
Manuel dühösen érkezik.
És egy kisgyerek futott a kertben az autó mögött, miközben Elena elhajtott.
Gábriel.
Síró.
Egy szolgálólány visszatartotta, nehogy tovább fusson.
Klára hátrált egy lépést.
Mindez tényleg megtörtént.
Évekig azt hitte, hogy legkorábbi emlékei álmok.
Álvaro megpróbálta újra becsukni.
Klára nem mozdult.
– Nem megyek el, amíg Gabriel személyesen nem mondja el, hogy nem akar találkozni a lányával.
– Ne csinálj jelenetet!
– Az egyetlen látványosság az egészben az, hogy az egész életemet olyan emberek döntötték el, akik azt hitték, eltitkolhatják előlem az igazságot.
Bentről léptek hallatszottak.
Aztán egy hang.
-Apu.
Álvaro megdermedt.
– Ne menj ki.
-Félreáll.
Klára szíve hevesen vert.
Gábriel megjelent a folyosón.
Vékonyabb volt.
Több napra elegendő szakálla és mély sötét karikák voltak a szeme alatt.
De ő akkor is ő volt.
És amikor meglátta Luciát, elállt a lélegzete.
Klára nem szólt semmit.
Gábriel lelépett egy lépcsőfokot.
Szeme – az egyik kékesszürke, a másik sötétbarna – egyenesen a lányéba szegeződött.
– Az övé az én szemeim.
Clara legszívesebben sírt volna, de erőt vett magán, hogy erős maradjon.
– Mióta tudod, hogy ki vagyok?
Gábriel felnézett.
Nem színlelt meglepetést.
– A könyvesboltból.
Clara úgy érezte, hogy szertefoszlik az utolsó remény is, hogy mindez csak véletlen volt.
– Szóval úgy közeledtél hozzám, hogy tudtad, ki vagyok.
–Láttam a neved egy bemutatón. Azért mentem el, mert gondoltam, hogy te lehetsz az.
– És akkor?
– Aztán megláttalak.
Gábriel nagyot nyelt.
–Ugyanolyan arckifejezésed volt, mint anyádnak, amikor mosolygott.
Clara lefényképezte a táskát.
Az, amelyiken a bicikli van.
-Emlékszel még?
Gábriel alig nézett rá.
— Minden részletre.
-Én nem.
-Tudom.
– És ezért döntöttél úgy, hogy két évig eltitkolod előlem?
Álvaro közbelépett.
– Gabriel nem tartozott neked semmilyen magyarázattal valamiért, ami gyerekkorodban történt veled.
Gábriel megfordult.
-Csendben maradj.
Álvaro meglepetten nézett rá.
Gabriel ismét Clarára fordította a figyelmét.
– El akartam mondani.
– De nem tetted.
– Féltem.
– Tőlem?
– Hogy rám nézve lásd az apámat.
Klára keserűen felnevetett.
–És aztán teherbe estem.
Gábriel lehunyta a szemét.
-Igen.
– Megígérted, hogy együtt megoldjuk.
-Tudom.
– És még aznap éjjel eltűntél.
Gábriel arca elkomorult.
– Nem azért tűntem el, mert nem szerettem a lányt.
– Akkor magyarázd el, mit tettél.
Gabriel Álvaróra nézett.
Az apja nem reagált.
– Miután elhagytam a házadat, idejöttem.
Klára várt.
–Kényszerítettem apámat, hogy pontosan elmondja, mi történt Elenával.
Álvaro megszólalt az ajtóból.
– Már eleget tudtam.
– Nem mindent – felelte Gabriel.
Visszafordult Clara felé.
– Nagymamám vagyonának jelentős részét rám hagyta. Pénzt és részvényeket egy családi vállalatban. Amíg bizonyos formaságok el nem intéződtek, apám megtartotta az adminisztratív irányítást.
