Ahogy telt az idő, Báró bőre alatt újra megjelentek az acélos izmok. A bordáit elfedte az egészséges hús, a csomós, piszkos szőrzet helyét pedig vakítóan fehér, selymes bunda vette át, amely a hajnali napsütésben úgy ragyogott, mint a frissen hullott hó. Sörénye dúsan, ezüstös hullámokban omlott a nyakára, patái pedig – melyeket János heteken át gondosan ápolt és tisztított – magabiztosan, erőteljesen verték a falu köves útjait.

De a legnagyobb változás nem a külsején, hanem a szemében történt. Az a tompa, halálra vált üresség, amely az árverés napján megpecsételte a sorsát a kupecek szemében, eltűnt. Helyette egy mély, intelligens és végtelenül hálás tekintet ragyogott fel, amely mintha pontosan értette volna minden egyes kimondott emberi szót.

János bácsi és Báró elválaszthatatlanokká váltak. Az öreg soha nem használt ostort. Nem volt rá szükség. Egyetlen halk szóból, a kantár finom érintéséből a ló tudta, merre kell mennie, hol kell megállnia, és mikor kell megfeszítenie hatalmas izmait egy-egy nehezebb rönk megmozdításához.

A kis gazdaság lassan virágzásnak indult. A korábban elvadult, gazzal felvert földeket Báró segítségével mélyen felcsapták, felhasogatták a fekete földet, és a tavasz beköszöntével zöldellő veteményes terült el a házikó körül. Az öregember, aki korábban alig tudott betevő falatot venni magának, most teli kosarakkal indult a piacra: friss zöldséget, ropogós káposztát és erdei tüzelőt árult. Báró pedig ott állt a szekér mellett a falu főterén, peckesen felvetett fejjel, fülét hegyezve, mintha ő maga lenne a kis vállalkozás legbüszkébb őre.

Azok a gazdák, akik azon a bizonyos árverésen a leghangosabban gúnyolódtak, most elfordították a fejüket, ha Jánosék elhaladtak mellettük. A szégyen égette az arcukat. De volt köztük egy ember, akinek a lelkében a szégyen nem bűnbánattá, hanem sötét kapzsisággá formálódott.

Kovács Mátyásnak hívták. Ő volt a vidék leggazdagabb birtokosa, a legnagyobb ménes és a legszebb legelők ura. Ugyanaz a férfi, aki azon a poros délelőttön azt kiabálta, hogy a ló még a kutyák etetésére sem való.

Mátyás hetek óta figyelte a falu határából az öregembert és a fehér lovat. Mint tapasztalt lótartó, hamar észrevett valamit, amit a többiek nem: Báró mozgása, anatómiája, a nyakának íve és a járásának ritmusa nem egy közönséges igáslóé volt. Ez az állat királyi vérből származott. Egy elképesztő arányokkal bíró, tiszta vérvonalú paripa volt, amelyet valószínűleg egy távoli ménesből loptak el vagy hanyagoltak el, míg végül a kupecek kezére jutva, csontsoványra éhezve eljutott az árverésre.

Egy hűvös őszi délutánon Kovács Mátyás felnyergelte a legdrágább hátasát, és kilovagolt János bácsi rozzant tanyájára.

János éppen a szerszámoskamra előtt javította a hámot, amikor a gazdag gazda megállt előtte. Mátyás le sem szállt a lováról; leereszkedő mosollyal nézett le az öregre, miközben bőrtáskájából elővett egy vaskos köteg pénzt.

– Hallod-e, öregember! – kezdte gőgösen Mátyás. – Elismerem, tévedtem az árverésen. Úgy tűnik, van némi érzéked a gebék felhizlalásához. De lássuk be: neked, egy fél lábbal a sírban lévő öregnek nincs szüksége egy ilyen állatra. Ez a ló az én ménesembe való, fedezőménnek. Nesze, itt van ötszáz dollár. Ebből életed végéig nem kell dolgoznod, és még a kunyhódat is felújíthatod.

János bácsi megállt a munkában. Lassan felnézett Mátyásra, majd a karám felé pillantott, ahol Báró a friss szénát ropogtatta. A ló halkan felhorkantott, mintha megérezte volna a levegőben lévő feszültséget.

– Köszönöm az ajánlatát, Kovács úr – felelte János csendesen, de határozottan. – De a válaszom nem. Báró nem eladó. Sem ötszáz dollárért, sem az egész vagyonáért.

Mátyás arca elvörösödött a dühtől. Nem volt hozzászokva, hogy nemet mondjanak neki, különösen nem egy olyan koldus, mint János.

– Megőrültél, te vén bolond?! – emelte fel a hangját. – Ezer dollárt adok érte! Hallod? Ezer dollárt! Tízszer annyit, mint amennyit ez a romhalmaz tanya ér! Ha nem adod szépszerével, megbánod! Törvényen kívül rekedsz, a faluban senki nem veszi meg a fát tőled, meglátod!

János felállt. Bár a háta görnyedt volt a sok évtizedes nehéz munkától, a tekintete most olyan szilárd volt, mint a gránitkő.

– Amikor ez a szerencsétlen jószág a földön feküdt a porban, és mindenki a halálát várta, maga azt mondta, hogy a vágóhídra való. Én akkor az utolsó tíz dolláromat adtam érte, mert nem egy lovat láttam benne, hanem egy élőlényt, amelynek reményre volt szüksége. Ő adott nekem új életet, és én adtam neki. A lelket, Kovács úr, nem lehet megvásárolni sehol a világon. Kérem, hagyja el a birtokomat.

Mátyás káromkodva megrántotta lova kantárát, és fenyegetőzve vágtatott el:
– Még visszatérünk erre, öreg! Ezt még nagyon megbánod!

Néhány hét telt el békésen, de a természet hamarosan olyan próbatétel elé állította a völgyet, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.

November végén hirtelen sötét fellegek lepték el a vidéket. Három nap és három éjjel szűnni nem akaró, dézsából zúduló eső mosta a hegyeket. A Fekete-patak, amely máskor békésen csordogált a falun keresztül, félelmetes, tajtékzó szörnyeteggé duzzadt. A sár elmosta a hegyi utakat, a hidakat megrongálta a sodrás, és a falu mélyebben fekvő részeit elöntötte a jeges víz.