A harmadik nap estéjén pánikszerű harangzúgás verte fel a völgy csendjét.

A fél falu a plébánia előtti magaslatra menekült. Ott állt Kovács Mátyás is, ám korábbi gőgjéből semmi sem maradt: a férfi a térdére rogyva zokogott, miközben felesége sikoltozva tépte a haját.

Kiderült a tragédia: Mátyás nyolcéves kislánya, Lili, a dadájával a patak túlsó oldalán lévő régi vízimalomban rekedt, ahol a vihar elől kerestek menedéket. A fahíd, amely a malomhoz vezetett, nem sokkal korábban recsegve-ropogva összeomlott és elúszott a vad áradattal. A víz már a malom ablakait verdeste, az öreg faépület bármelyik percben összedőlhetett, maga alá temetve a benne rekedteket.

– Segítsen valaki! – kiáltott kétségbeesetten a gazdag gazda, aranyóráját és pénztárcáját a földre szórva. – Bármit megadok! Minden földemet, minden vagyonomat annak, aki átmegy a túlsó partra és kihozza a lányomat!

De a bátor férfiak is csak némán sütötték le a szemüket. A folyó több mint negyven méter széles volt, sodrása kitépett fákat, gerendákat és hatalmas köveket forgatott. Traktorral képtelenség volt behajtani a mély sár és a víz miatt. Mátyás két legdrágább, legerősebb csődörét is elővezették a csűrből, de amint az állatok megérezték a dühöngő áradat szagát és meghallották a víz morajlását, felágaskodtak a rettegéstől, és semmilyen korbács vagy parancs nem bírta rávenni őket, hogy a vízbe lépjenek.

– Nincs remény… – suttogta valaki a tömegből. – Csak a csoda segíthet.

És ekkor, a sűrű esőfüggöny mögül ritmikus, erőteljes dobogás hallatszott.

A tömeg szétnyílt. A köves úton János bácsi közeledett, de nem szekéren. A hatalmas fehér ló hátán ült, nyereg nélkül, csupán egy egyszerű kötőfékkel a kezében. Báró fehér szőre szinte világított a gomolygó szürkületben. Nem volt rajta félelem. Léptei magabiztosak voltak, füleit előre szegezte, orrcimpái kitágultak, ahogy a levegőbe szimatolt.

Mátyás döbbenten nézett fel a sárból:
– János… te mit keresel itt?

Az öregember nem vesztegette az időt a szavakra. Egyenesen a víz partjára léptetett, ahol a habok már a part menti füzeket szaggatták. Lehajolt Báró nyakához, és a fülébe suttogott:

– Emlékszel, fiam? Amikor senki sem hitt benned, én láttam, mekkora szív dobog a mellkasodban. Most szükség van ránk. Lili ott van túl. Együtt meg tudjuk csinálni. Bízz bennem, úgy, ahogy én bízom benned!

Báró megrázta ezüstös sörényét, büszkén felhorkantott, és egyetlen pillanatnyi habozás nélkül belevetette magát a zúgó, jeges árba.

A tömegből felsikoltottak a nők, a férfiak a torkukhoz kaptak.

A víz azonnal elérte a ló hasát, majd a szügyét. Néhány másodperc múlva már nem ért le a lába: Báró úszni kezdett. A hideg, barna áradat félelmetes erővel próbálta elsodorni őket lefelé, az éles sziklák felé. Egy hatalmas uszadékfa száguldott feléjük, de János egyetlen finom mozdulattal oldalra terelte a lovat. Báró minden izma megfeszült; hatalmas, ritmikus csapásokkal küzdött a sodrás ellen, feje magasan a víz felett maradt, szemeiben nem a rémület, hanem az ősi vadlovak megfékezhetetlen ereje égett.

Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telne el. Minden egyes méterért meg kellett küzdeniük a halállal. Az emberek a parton lélegzet-visszafojtva, imádkozva figyelték a küzdelmet.

Aztán hirtelen Báró patája szilárd talajt ért a túlparton. Megrázta magát, a víz patakokban folyt le az oldaláról, és az utolsó métereket megmászva felkaptatott a roskadozó malom tornácára.

János leugrott a lóról, berúgta a félig elázott ajtót, és pillanatokkal később a karjában a reszkető, átázott kislánnyal lépett ki. A dadát is felsegítette a tornác legmagasabb pontjára, de tudta: a ló egyszerre mindkettőjüket nem bírja el az áradatban. Először a gyermeket kellett megmenteni.

János a kabátjába burkolta a síró Lilit, majd a saját derekához kötötte egy erős kötéllel. Visszamászott Báró hátára.

– Gyerünk, fiam! Még egyszer! Hazamegyünk!

A visszautat még nehezebb volt megtenni. Báró már fáradt, a terhe nagyobb volt, és a sodrás most oldalról támadta őket. Egy örvény egy pillanatra lehúzta a ló fejét a víz alá; a parton állók közül többen felkiáltottak a rémülettől. De Báró óriási szíve nem adta fel. Újra felbukkant, hatalmas tüdővel fújta ki a vizet, és centiméterről centiméterre verekedte át magát a túlsó part felé.

Amikor Báró mellső lábai végül megvetették magukat a falu felőli part kavicságyán, és az állat felvonszolta magát a biztonságos sávra, a tömegből elszabadult az ováció.

A férfiak a vízbe gázolva segítették le Jánost és a reszkető kislányt. Kovács Mátyás odarohant, magához ölelte a gyermekét, és a földre borulva zokogott, a sárba temetve az arcát.

Közben néhány bátor gazda, látva, hogy a folyó kissé megnyugodott a part mentén, hosszú kötelekkel és egy csónakkal átverekedte magát a dadáért is, így senki sem veszett oda azon a szörnyű éjszakán.

Báró ott állt a sárban, gőzölgő testtel, nehéz, mély lélegzetvételekkel. Fáradt volt, szinte roskadoztak a lábai, de a feje magasan maradt. János bácsi odalépett hozzá, átkarolta a hatalmas, nedves nyakat, és a homlokát a ló homlokának döntötte. Nem szóltak semmit. Nem is kellettek szavak. Mindketten tudták, hogy mi történt: életet mentettek, és örökre beírták magukat a völgy történelmébe.