Abban a pillanatban megjelent Tomás Llorente, ügyvédje kíséretében.

– Gabriel, gyere be a főcsarnokba. Van valami a cégem számláival kapcsolatban, amit tudnod kell.

Verónica megpróbált elmenni, de Tomás hozzátette:

– Neked is, Veronica. Főleg neked.

Irene összegyűjtötte a dokumentumait.

Mielőtt elindult volna, Gabriel észrevett egy papírlapot az asztalon. Ez a papír a nagyapja végrendeletének egy részletét tartalmazta.

Azonnal felismerte a záradékot.

Gabriel első leszármazottja az Altamira Patrimonial részvényeinek 34%-ára lenne jogosult, amelynek ideiglenes igazgatása Verónica kezében volt.

Gábriel felnézett.

Most már értette, miért akarta a húga elválasztani tőle Irene-t.

De a legrosszabbról még mindig nem tudott.

Verónica már azelőtt felfedezte a terhességet, hogy Irene elmondhatta volna Gabrielnek. És egy vagyont költött arra, hogy a gyermek soha ne kerüljön az Altamira családba.

3. RÉSZ
A nagyterem elcsendesedett, amikor Tomás Llorente kérte, hogy kapcsolják ki a zenét. A vendégek, akik többnyire partnerek és igazgatósági tagok voltak, figyelték, ahogy Irene csatlakoztatja a számítógépét a képernyőhöz. Gabriel az ajtóban maradt. Verónica viszont körülnézett, kijáratot keresve.

„Három éven át” – kezdte Tomás – „18,6 millió euró tűnt el azokból a cégekből, amelyekben a csoportomnak részesedése van. Külső ellenőrzést rendeltem meg, mert a kifizetéseket engedélyező személy felügyelte a belső ellenőrzésünket is.”

A képernyőn olyan számlák jelentek meg, amelyeket soha nem ellenőriztek, tanácsadó cégekkel kötött szerződések, amelyeknek nem voltak alkalmazottaik, és átutalások különböző országokban szétszórt számlákra. Hat cég nevében egy közös pont volt: mindegyiket közvetítőkön keresztül Verónicához kötődő személyek irányították.

Irene megnyitotta a hozzáférési naplókat. Minden releváns tranzakciót jóváhagytak Verónicához rendelt hitelesítő adatokkal, és megerősítettek az irodájához kapcsolt eszközökről. Szerződések másolatai, az ellenőrzési folyamat során megszerzett bankszámlakivonatok, valamint két alkalmazott vallomása is megtalálható volt, akik megtagadták a hamisított dokumentumok aláírásának folytatását.

A következő dián egy öt évvel korábbi számla látható. Egy Marea Norte Consultores nevű cég fizetett egy magánfotósnak, hogy három napig kövesse Irene-t. A munkaköri leírásban szerepelt a meddőségi klinika, a szálloda bejárata és egy e-mail cím, amelyre a fotók elküldhetők.

– Láttam azokat a fényképeket – suttogta Gabriel. – Verónica azt mondta, hogy felbérelt valakit, hogy megvédjen Irene hazugságaitól.

Elena, Tomás ügyvédje, átadott Gabrielnek egy dokumentumot. Óscar Medina, az Altamira csoport korábbi informatikai vezetőjének aláírt nyilatkozata volt. Biztonsági másolatokat készített az adatokról, és elismerte, hogy Verónica utasítására blokkolta a Gabriel céges e-mail fiókjába szánt üzeneteket.

Azt is elismerte, hogy négy levelet eltereltek az igazgató irodájából, és hogy más értesítéseket a családi ügyvédi irodában őriztek. A kézbesítési elismervények nem bizonyították, hogy Gabriel bármit is elolvasott volna. Valami sokkal komolyabbat bizonyítottak: valaki szándékosan megakadályozta ebben.

Aztán előkerült egy felvétel. Nem egy titokban lehallgatott beszélgetés volt. Verónica egyik korábbi munkatársa bocsátotta rendelkezésére, aki jelen volt a találkozón, és hónapokig próbált elhatárolódni a csalástól.

Veronika hangja betöltötte a szobát.

„Ha Gabriel tudomást szerez a terhességről, Irene fia jogosult lesz a nagyapja tulajdonrészére. Ki kell űznünk őt az életéből, mielőtt bejelenti.”

Aztán hozzátette:

– És ha a szülés után ír, a levelei nem fognak megérkezni. Ezért fizetlek neked.

Gabriel hátradőlt egy székben. Ez a mondat megmagyarázta öt évnyi elmulasztott születésnapot, az első soha nem hallott szavakat, és azokat a délutánokat, amikor a fia megkérdezte, miért van más gyerekeknek apjuk, neki pedig nincs.

Veronika elvesztette az önuralmát, és felkiáltott:

„Én építettem fel ezt a céget, miközben mindenki Gabrieltől várta a nagy örököst! 22 éves korom óta dolgoztam, és a nagyapa úgy döntött, hogy a megszerzett hatalmamat egy olyan gyermeknek tartja fenn, aki még meg sem született.”

A nagyapa kikötötte, hogy az Altamira Patrimonial részvényeinek 34%-át Gabriel elsőszülött gyermekének tartják fenn. Amíg a gyermek létezését nem bizonyították, Verónica bizonyos ideiglenes vagyonkezelői jogokat gyakorolt; ezt követően ezeket a jogokat egy független vagyonkezelőre ruházták át a kiskorú javára. Soha nem hozhatott volna döntéseket a részvények felett tulajdonosként.

– Lehet, hogy a nagyapa igazságtalan volt veled – felelte Gabriel. – De Irene nem írta azt a végrendeletet. Nicolás pedig semmit sem vett el tőled. Még meg sem született, amikor úgy döntöttél, hogy bántad.

Verónica a számítógép felé vetette magát. Gabriel elé lépett anélkül, hogy hozzáért volna. Egy biztonsági őr megkérte, hogy menjen félre. Irene nyugodtan lecsukta a fedelet: a bizonyítékok hitelesített másolatokból álltak, és már leszállították a hajóról.

– Tudod, mi a legrosszabb az egészben? – kérdezte Irene. – Még csak meg sem kellett győznöd Gabrielt, hogy ne bízzon bennem. Csak kifogást kellett volna adnod neki, amikor szenvedett.

Ezek a szavak jobban meghatották Gabrielt, mint bármilyen felvétel. Hagyta, hogy a büszkesége döntsön helyette. Nem kérte, hogy láthassa az eredeti üzeneteket, nem beszélt az orvossal, és a feleségét sem hallgatta meg, amikor tíz percig könyörgött neki.

– A húgod vagyok. Hagyod, hogy az a nő tönkretegyen?

– Nem – felelte Gabriel. – Tönkretetted magad. Én pedig a házasságomat tettem tönkre azzal, hogy azt hittem, amit hinni akartam.

Tomás elmagyarázta, hogy a dokumentációt napokkal korábban elküldték a hatóságoknak. A kikötőbe való visszatérés után az Igazságügyi Rendőrség ügynökei készen álltak a nyomozás során megállapodott eljárások végrehajtására. A fedélzeten nem voltak teátrális bilincsek vagy rögtönzött ítéletek: ott voltak ügyvédek, hivatalos feljegyzések és egy nő, aki megértette, hogy kapcsolatai már nem törölhetik ki a feljegyzéseket.