Később Irene Gabrielt a korlátnál ülve találta, távol a vendégektől. Palma fényei vibráltak a vízen. Kezében Nicolás fényképét tartotta, amelyet akkor küldött, amikor a fiú betöltötte az egyéves kort.

„Elvették tőlem” – mondta.

– Eltitkolták előled – javította ki Irene. – Ez nem ugyanaz, mint amit te tettél velem.

– Nem tudom, hogyan kérjek tőled bocsánatot.

–Kezdheted anélkül, hogy megkérnélek, hogy vigasztaljalak.

– Meg akarom ismerni Nicolást. Nem akarok tőled semmit elvenni. Tudni akarom, mit szeret, mitől fél, miért nevet. Ott akarok lenni, amikor szüksége van rám.

„Szereti a dinoszauruszokat, utálja a paradicsomot, és hiszi, hogy minden hajón rejtett kincsek vannak. De ez nem jelenti azt, hogy holnap csak úgy felbukkanhatsz, és az apja lehetsz, mintha mi sem történt volna.”

Irén folytatta:

„Szakemberekkel kell beszélnünk, megállapodásokat kell kötnünk, és tiszteletben kell tartanunk az időbeosztásukat. Ha újra eltűnsz, a kár az övék lesz, nem az enyém.”

Gábriel bólintott.

– És te meg én? Van erre bármi lehetőség?

„Nem akarok újra a feleséged lenni, Gabriel. Egy hazugság vetett véget a házasságunknak, de a te döntésed volt, hogy nem hallgattál rám. Az igazság helyrehozhatja a hírnevemet. A bizalmadat nem adhatja vissza.”

Némán sírt. Irene nem ölelte át. Néhány pillanatig mellette maradt, majd elment megkeresni Nicolást.

A következő hónapokban a pénzügyi nyomozás feljegyzésekkel, szakértői jelentésekkel és vallomásokkal haladt előre. Verónicát elmozdították pozíciójából, és működését bírósági felügyelet alá vonták. Az Altamira családnak nyilvánosan el kellett ismernie, hogy az Irene ellen felhozott vádak alaptalanok voltak. A válásból eredő pénzügyi vitát az új dokumentáció alapján újra megvizsgálták.

Irene nem akart vagyont kártérítésként a szenvedéseiért. Azt követelte, ami jogosan az övé volt, jogilag védte Nicolás öröklési jogait, és biztosította, hogy a gyermeknek szánt minden bevételt független vagyonkezelés alá helyezzenek, családi beavatkozástól mentesen.

Gabriel apasági tesztet kért Irene beleegyezésével. Az eredmény megerősítette azt, amit a gyermek tekintete már felébresztett benne. Ezt követően megkezdték az apaság hivatalos megállapítására irányuló jogi folyamatot, és egy gyermekpszichológus irányításával fokozatos láthatási ütemtervben állapodtak meg.

Nicolás eleinte „Gabrielnek” hívta. Valencia egyik parkban találkoztak, Irene mindig a közelben volt. Homokozókat építettek és állatokat keresgéltek a felhőkben. Voltak délutánok, amikor a fiú alig szólt hozzá. Gabriel megtanulta, hogy ne úgy követelje a szeretetét, mintha az adósság lenne.

Egyik szombaton, miközben darabokból rakták össze a dinoszauruszt, Nicholas megkérdezte tőle:

– Tudtad, hogy létezem?

– Nem tudtam. Voltak, akik eltitkolták előlem, de én is elkövettem néhány nagyon nagy hibát. Sajnálom, hogy nem voltam ott hamarabb melletted.

– És most elmész?

„Egy másik házban fogok lakni, de tartom magam a megbeszélt időpontokhoz. És ha valaha is módosítanom kell a terveimet, szólok. Nem fogok magyarázat nélkül eltűnni.”

A kisfiú folytatta a dinoszaurusz összeszerelését. Amikor befejezte, hagyta, hogy Gabriel helyezze el az utolsó darabot.

Egy évvel azután a mallorcai éjszaka után Irene kibővítette cégét, és vett egy világos házat a tengerpart közelében, növényekkel teli terasszal. A fia jól volt, voltak barátai az iskolában, és időnként elkezdte Gabrielt „apának” szólítani, anélkül, hogy bárki kérte volna rá.

Egyik délután Nicholas egy régi fényképet talált szülei esküvőjéről egy fiókban.

– Anya, együtt voltatok itt. Miért ne lehetnénk most?

–Mert néha két ember már nem gondoskodik egymásról úgy, ahogy kellene. De mindketten szeretünk téged, és nem neked kell helyrehoznod, ami velünk történt.

Nicholas betette a fényképet a fiókba, és kiszaladt a teraszra, miközben egy távolban vitorlázó hajóra mutatott.

– Anya, nézd! Úgy néz ki, mint amelyiken delfinek vannak!

Irene az ablakhoz lépett. Ez a sikoly arra az éjszakára emlékeztette, amikor a múltja felszínre tört mindenki szeme láttára. Aztán arra a fiatal nőre gondolt, aki két bőrönddel hagyta el Barcelonát, terhesen, és meg volt győződve arról, hogy vége az életének.

Nem azt a házasságot szerezte vissza. Valamit, ami ennél is értékesebb: a lehetőséget, hogy anélkül élhet, hogy hazugságok ellen kellene védekeznie.

– Megnézhetjük, találunk-e igazi delfineket?

Irene összefonta az ujjait a gyerekével, és elmosolyodott.

– Gyerünk. Még sok szép dolgot kell felfedeznünk.