– Akkor ne tegyen semmi mást. Ha ez olyan komoly, mint amilyennek látszik, egy ügyvédnek kell megvizsgálnia.

Nem voltak ölelések.

Nem lettek barátok.

De sértések sem voltak.

A két nő rájött valami kellemetlenre: Javier mindegyiküknek más-más verzióját alkotta meg, és arra számított, hogy soha nem fognak beszélni egymással.

Klaudia azon a napon nem ért haza.

Egy Chamartín közelében lévő kis szállodában szállt meg, és felhívta Álvaro Serranót, a család- és ingatlanjogra szakosodott ügyvédet, akivel apja évekkel korábban találkozott.

Másnap reggel 9-kor ott ültem vele szemben.

Álvaro közel két órán át nézte át a dokumentumokat.

Nem tett ígéreteket.

Nem dramatizálta a dolgot.

Csak kérdéseket tett fel.

– Felismeri ezt az aláírást?

– Úgy néz ki, mint az enyém, de nem én csináltam.

– Felhatalmazta Javiert, hogy ezt a garanciát megállapítsa?

-Nem.

– Adtál neki bármilyen hatalmat?

Claudia ezután felidézett egy 6 évvel ezelőtt aláírt dokumentumot.

Javier azt mondta neki, hogy intézniük kell a felújításra váró ház papírmunkáját.

Álvaro kért egy másolatot.

Amikor megkapta, megváltozott az arckifejezése.

—Ez a hatalom nem teszi lehetővé, hogy mindent megtegyél, ami itt megjelenik.

Felhívott egy kereskedelmi jogi szakértőt és egy szakértőt.

A következő 24 óra egyre aggasztóbb adatok sorát hozta magával.

Javierhez köthető cégeknek nyújtottak kölcsönöket.

Kétes garanciák.

Cégek közötti átutalások.

A szerződések olyan napokon keltek, amikor Claudia Spanyolországból repült.

Állítólag az egyik ilyen dokumentumot ő írta alá Madridban 12:40-kor.

Azon a napon a munkanyilvántartás szerint Claudia kora reggeltől Párizsban volt.

– Ez fontos – mondta Álvaro.

Továbbá a Las Rozas-i ingatlan kizárólag Claudia nevére volt bejegyezve, mivel örökség útján kapta.

Javier nem rendelkezhetett vele szabadon.

Álvaro azt javasolta, hogy tegyen több lépést is: indítsa meg a házasságkötési eljárást, kérjen vagyonvédelmi intézkedéseket, és jelentse a hatóságoknak az esetleges okirat-hamisítást, ha a szakértők megerősítik a gyanúját.

Klaudia egyetértett.

– Nem akarom megtartani azt, ami nem az enyém.

– Ez sokkal könnyebbé teszi a dolgokat.

– Meg akarom védeni, ami az enyém. És azt akarom, hogy a nevem ne szerepeljen olyan tranzakciókban, amelyeket soha nem engedélyeztem.

Eközben Javier még mindig Mallorcán volt.

11:23-kor hívott először.

Klaudia nem válaszolt.

11:31-kor újra hívott.

Aztán megérkeztek az üzenetek.

„Beszélnünk kell.”

„Ashley…”

Másodpercekkel később kijavította.

„Natalia megőrült.”

„Információkat lopott a cégemtől.”

„Mindenre van magyarázat.”

“Válasz.”

Kora délutánra megváltozott a hangneme.

„Blokkoltál valamit?”

„Miért nem tudok átutalni?”

Klaudia sem válaszolt.

Az ügyvédek óvintézkedéseket kértek bizonyos vagyontárgyakkal kapcsolatban, és több szervezetet is tájékoztattak arról, hogy vita van bizonyos engedélyekkel kapcsolatban.

Nem minden fagyasztódott be automatikusan, ahogy Javier később elképzelte, de ez elég volt ahhoz, hogy megakadályozza őt abban, hogy normálisan cselekedjen azokkal a vagyontárgyakkal, amelyek tulajdonjogát megkérdőjelezték.

Szerdán tért vissza Madridba.

Egyenesen a Las Rozas-i házhoz érkezett.

Claudia az ügyvédje kíséretében volt bent.

Javier többször is becsöngetett.

Amikor kinyitotta az ajtót, a férfi belépett, még mielőtt teljesen átlépte volna a küszöböt, beszélgetve.

– Mi a fenét csinálsz?

Klaudia mozdulatlan maradt.

—A vagyonom védelme.

– A mi tulajdonunk!

Álvaro kijött a nappaliból.

– Néhányan igen. Mások, a Nyilvántartás szerint, nem.

Javier hirtelen megtorpant.

-Ki maga?

– Klaudia ügyvédje.

Ez a négy szó mintha néhány másodpercre elvette volna minden arroganciáját.

Aztán ismét támadott.

– Natalia bizalmas dokumentumokat lopott el. Ha felhasználod ezeket az információkat…

– Ezt majd ott fogjuk eldönteni, ahol szükséges – vágott közbe Álvaro. – Jelenleg olyan dokumentumokról beszélünk, amelyek az ügyfelem aláírását tartalmazzák, amelyet tagad, hogy ő készített volna.

Javier Claudiára nézett.

– Komolyan inkább hinni fogsz egy megvetett szeretőnek, mint a férjednek?

Klaudia hosszan bámult rá.

–Tizenegy éve hiszek a férjemnek.

Javier kinyitotta a száját.

Így folytatta:

– Pontosan ez a probléma.

A találkozó 15 perccel később véget ért.

Javiernek aznap este ideiglenesen el kellett hagynia a házat, amíg az ügyvédek tárgyaltak a ház használatáról és a pénzügyi intézkedésekről.

Nem veszített el mindent egyik napról a másikra.

A valóság lassabb volt.

És sokkal fájdalmasabb.

A következő hónapokban ellenőrzések és szakértői jelentések segítségével rekonstruálták a működési éveket.

Néhány, elsőre hatalmasnak tűnő szabálytalanság egyszerű számviteli hibának bizonyult.

Mások nem.

Megerősítették, hogy több, Claudiának tulajdonított aláírást nem ő készített.

Megjelentek a kapcsolt vállalkozások közötti kifizetések is, amelyeket a vagyonfelügyelőknek igazolniuk kellett a befektetők és a hitelezők felé.

Két korábbi alkalmazott azt vallotta, hogy Javier hónapok óta mozgatott pénzt a korábbi projektek veszteségeinek fedezésére.

Az építőipari cég nem tűnt el azonnal, de elvesztette a szerződéseket, a finanszírozást és a bizalmat.

Több partner is elhagyta az igazgatótanácsot.

A beszállítók garanciákat követeltek.

A bankok felülvizsgálták a hitelkereteiket.

Az üzletember, aki mindig zajongva lépett be az éttermekbe, elkezdett mellékajtókon keresztül távozni a megbeszélésekről.

A válás kevésbé volt látványos, mint amitől Javier félt, és megalázóbb, mint amit el tudott viselni.

Claudia megtartotta a szüleitől örökölt házat, és a vagyontárgyakat is, amelyeket bizonyítani tudott, hogy a sajátjai.

A közös vagyont a megkötött megállapodás és a vonatkozó bírósági határozatok szerint osztották fel.

Javier többször is megpróbált négyszemközt beszélni vele.

Mindig elutasított.

Egészen az utolsó napig.

Álvaro irodájában voltak, amikor befejezték az egyik végső megállapodás aláírását.