– Jövő héten. Ez a „megbízatás” csak három napig tart.
Mindketten hangosan felnevettek.
Elisa ekkor rájött, hogy a feltételezett találkozók, az ügyfelek és a cég problémái gondosan kitalált hazugságok voltak.
Nem követte őket.
Hazaért, ruhákat, dokumentumokat, egy számítógépet és nagymamája néhány emléktárgyát két bőröndbe csomagolta.
Egy barátja ideiglenesen kibérelt neki egy kis szobát egy állami kórház közelében.
Elisa úgy döntött, hogy eltűnik, mielőtt szembeszállna Rodrigóval.
Időre volt szükségem.
És mindenekelőtt el akarta titkolni, hogy mennyi mindent fedezett fel.
Három nappal később Rodrigo lebarnultan és mosolyogva tért vissza, készen arra, hogy meséljen a nehéz vevőkről és a végtelen megbeszélésekről.
A lakást makulátlanul találta.
Üres.
– Elisa?
Senki sem válaszolt.
Eltűntek a ruhái.
Ahogy a dokumentumaik sem.
Húszszor hívta.
Semmi.
Aztán felhívta Natáliát.
– A feleségem elment.
– Nos, gratulálok – felelte. – Nem kell tovább bujkálnunk.
Rodrigo megpróbált nevetni, de nem ment neki.
Valami nyugtalanította.
Elisa nem volt impulzív.
Ha egyetlen üzenet nélkül hagyott el otthonról, valószínűleg megvolt rá az oka.
Egy órával később hívást kapott a főnökétől, Ernesto Salgadótól.
– Gyere be az irodába. Most.
Rodrigo bosszúsan érkezett.
Ernesto egy kedves ember volt, majdnem hatvan éves, akit Rodrigo könnyen manipulálhatónak tartott.
Ezért lepődött meg, amikor egy vastag dosszié hevert az asztalán.
-Leül.
-Mi történt?
Ernesto felé tolta a dossziét.
– Magyarázd el nekem, miért hiányzik több mint tizenkétmillió peso a cég számlájáról.
Rodrigo elsápadt.
– Ennek könyvelési hibának kell lennie.
– Öt héttel ezelőtt külső könyvvizsgálót fogadtam.
Rodrigo érezte, hogy kiszárad a szája.
– Sokan férnek hozzá a rendszerhez.
– És furcsa módon a pénz az Önhöz kapcsolódó vállalatoknál köt ki.
Rodrigo megpróbált felkelni.
Ernesto az asztalra csapott.
– 24 órád van visszaküldeni, amit tudsz. Utána panaszt teszek.
– Több időre van szükségem.
– Hároméves voltál.
Rodrigo remegve távozott.
Azonnal felhívta Natáliát.
– Van egy problémánk. Ki kell vinned a készpénzt az osztályról, és el kell készítened a számlákat.
– Vacsorázom néhány barátommal.
– Natalia, felfedeztek minket!
Letette a telefont.
Másnap reggel Rodrigo elment a szeretője lakásába.
A kulcsot használta, amit a lány adott neki.
A hely üres volt.
Nem voltak ruhák.
Nem voltak bőröndök.
Nem voltak ékszerek.
Talált egy papírlapot az asztalon.
„Intézd el te. Ne gyere és ne keress engem. Ha megpróbálsz lebuktatni, mindenemet feladom.”
Rodrigo kétségbeesetten kinyitotta a szekrényt, ahol a pénzét tartotta.
Üres.
Aztán eszébe jutott a termosz.
Az USB memóriakártya.
Hónapokig dokumentumok másolatait tárolta ott biztosítékként a saját társai ellen.
De az utolsó utazás előtt egy este Natáliánál felejtettem a termosomat.
Látta a tartalmát.
Most a szeretője eltűnt a készpénz nagy részével és annyi bizonyítékkal, hogy megsemmisíthették volna.
Eközben Elisa egy újabb katasztrófával nézett szembe.
A cége kihasználta a távollétét, hogy kirúgja.
Hirtelen férj nélkül maradt, munkája nélkül, otthona biztonsága nélkül, és alig maradt elég megtakarítása néhány hónapra.
Egyik délután, egy újabb sikertelen állásinterjú után, éppen a kibérelt szobám felé sétáltam, amikor láttam, hogy egy idősebb férfi elesik a járdán.
Az emberek tovább sétáltak.
Elisa odafutott hozzá.
– Uram, hall engem?
– A mellkas… – sikerült kinyögnie.
Elisa hívta a 911-et.
A férfi átnyújtott neki egy egyszerű telefont.
– Fiam… Sergio… mondd meg neki, hol vagyok.
Elvesztette az eszméletét.
Elisa elkísérte a mentőautót a sürgősségire.
A diagnózis szívroham volt.
Megkereste a „Sergio”-ként megjelölt kontaktot, és felhívta.
Húsz perccel később megjelent egy orvos, még mindig sebészeti egyenruhában.
– Sergio Mendoza vagyok. Segítettél apámnak?
– Csak azt tettem, amit bárki más tett volna.
Sergio könnyes szemmel nézett rá.
– Nem. Sokan mentek el mellettünk.
Az apját Manuelnek hívták, és éppen időben érkezett a kórházba.
De Sergiónak akadt egy másik problémája is.
Özvegyember volt, és egy ötéves, hallássérült lánya, Camila volt. Otthon egy dada várta, Sergiónak pedig egy olyan műszakja volt, amit nem tudott félbehagyni.
„Ma este nála maradhatok” – hallatszott Elisa hangja.
Sergio meglepetésében kinyitotta a szemét.
Biztonságban vagy?
Elisa sem tudta, miért ajánlotta fel neki.
Talán azért, mert nem bírta elviselni, hogy valaki ennyire kétségbeesett legyen.
Talán azért, mert hasznosnak akarta érezni magát.
Amikor megérkeztek a lakásba, a dühös dadust, Camilát pedig a háta mögött sírva találták.
– Nem megyek vissza – mondta a nő. – Az a lány nem hallgat rád. Olyan iskolába kellene küldeni, ahol ilyen gyerekekkel foglalkoznak.
Sergio azonnal kirúgta.
Aztán sietnie kellett vissza a kórházba.
Elisa egyedül maradt Camilával.
Nem tudtam a mexikói jelnyelvet.
Camila nem akarta használni a hallókészülékét.
Néhány percig egymásra néztek, nem tudva, hogyan kommunikáljanak.
Aztán a lány hozott egy jegyzetfüzetet.
Rajzolt egy krumplit.
Aztán egy kis hús.
Elisa elmosolyodott.
– Kérsz krumplipürét és palacsintát?
Kamilla boldogan bólintott.
Azon az estén rajzokkal, gesztusokkal és mosolyokkal kommunikáltak.
Mielőtt lefeküdt, Camila két embert rajzolt ugyanabban az ágyban.
Elisa megértette, hogy nem akar egyedül lenni.
Lefeküdt mellé.
Amikor Sergio hajnalban visszatért, a lányát alva találta, amint az idegen karját ölelte.
Kamilla kinyitotta a szemét.
Látva, hogy Elisa még mindig ott van, úgy mosolygott, ahogy apja hónapok óta nem látta.
Sergio csendben figyelte a jelenetet.
