Daniel átadta az egyik babát Anasztáziának, majd határozott léptekkel odament az őrhöz. Varga feszülten állt, mintha nem tudná, mire számítson.

Daniel nem nyújtotta a kezét hivatali tiszteletadással. Ehelyett odalépett, és szorosan magához ölelte a szigorú egyenruhás férfit. Varga megdermedt a meglepetéstől, de aztán nehéz, kérges tenyere lassan megpihent Daniel hátán, és viszonozta az ölelést.

– Köszönöm, felügyelő úr – mondta Daniel elcsukló hangon. – Az az egyetlen perc… az mentette meg az életemet. Az tartotta bennem a lelket, hogy ne őrüljek meg a cellában.
Varga halványan elmosolyodott. A szeme sarkában most nem a szigorúság, hanem mélységes melegség tükröződött.
– Menjen haza a családjához, Kovács úr. És soha többé ne nézzen vissza ide.

Utószó: A szeretet győzelme

Évek teltek el.

A kisváros szélén álló családi ház udvaráról gyerekkacagás verte fel a csendet. A kerti fák alatt egy fából készült mászóka állt, amit Daniel maga épített saját kezűleg – a börtön asztalosműhelyében szerzett tudással.

A kártérítésből és a visszaszerzett pénzből Daniel újraindította a vállalkozását, de ezúttal már egyedül vezette. Olyan céget hozott létre, amely nemcsak házakat épített, hanem esélyt adott azoknak a megváltozott munkaképességű vagy nehéz sorsú embereknek is, akiket a társadalom leírt.

A ház nappalijában, a kandallópárkány legfelső részén egy bekeretezett fotó állt. Nem esküvői kép volt, és nem is egy nyaraláson készült. Egy egyszerű, kissé elmosódott pillanatkép volt egy börtönfolyosóról, ahol egy bilincsbe vert férfi két apró csecsemőt ölel a mellkasához egy szürke fal előtt.

Ádám és Emma immár hatévesen gyakran kérdezgették az apjukat erről a képről.
– Apu, miért vagy ott olyan szomorú, és mégis olyan boldog? – kérdezte egyszer Emma, az apja ölébe bújva.

Daniel magához ölelte a kislányt, és az udvar felé nézett, ahol Anasztázia éppen egy idős úrral beszélgetett a kerti asztalnál. Az idős úr Varga volt, aki a nyugdíjba vonulása után a család tiszteletbeli nagypapájává vált, és minden vasárnap náluk ebédelt.

Daniel elmosolyodott, és így válaszolt a kislányának:
– Azon a képen látható életem legfontosabb pillanata, kincsem. Ott tanultam meg, hogy még a legsötétebb, legjegesebb helyeken is létezik emberség. És hogy néha egyetlen percnyi tiszta szeretet és bátorság elég ahhoz, hogy a legsötétebb éjszakát is ragyogó nappallá változtassa.