Anyám 70. születésnapján arra lettem figyelmes, hogy a nyolcéves kislányom csirkemaradékok után kutat a kukában. „De hát havi 150 ezer pesót adok az anyjának!” – ordítottam, miközben egy szót sem értettem az egészből. A kislányom lehajtotta a fejét, és valami borzalmas dolgot vallott be. Nem álltam le vitatkozni senkivel. Megfogtam a kezét, és elindultam, hogy átnézzem a bankszámlákat. Amit a saját anyámról kiderítettem, attól meghűlt bennem a vér.

– Az anyja megparancsolta, hogy vigyék ki a házból, és ne engedjék neki összeszedni a holmiját. Elena könyörgött nekik, hogy adják át neki a lányt, de azzal fenyegetőztek, hogy lopásért feljelentik, ha megpróbálja elvinni.

– És te nem csináltál semmit?

Don Julián sírni kezdett.

– Féltem, hogy elveszítem az állásomat. De ez nem mentség.

Átadott nekem egy mappát, benne a korábban őrzött dokumentumok másolataival.

Köztük volt egy Elena által aláírt meghatalmazás is, amelyben anyámnak címezték Sofia fenntartását és ideiglenes gondozását.

– Ez az aláírás hamis – mondtam azonnal.

– Erre gyanakodtam én is, főnök.

Szégyelltem magam. Hatalmas épületeket építettem és több száz alkalmazottat irányítottam, de a saját lányomat nem tudtam megvédeni.

Azon az estén a jelenlegi feleségem, Vanessa bejött az irodámba.

„Anyukád rendbe akarja tenni a dolgokat” – mondta nekem. „Hajlandó visszaadni neked a pénz egy részét.”

– És honnan tudod, hogy mennyi idő van még hátra?

Vanessa hallgatott.

– Csak segíteni próbálok.

Amikor elment, felhívott az ügyvédem.

Találtam egy gyanús eladást, ami hat hónappal korábban történt: egy tengerre néző luxusvillát, amit egy anyámmal kapcsolatban álló cégen keresztül fizettek ki.

– Ricardo, fel kell készülnöd arra, amit mondani fogok.

– Szólalj már meg.

– A villa egy nagyon közeli személy nevére van bejegyezve.

Éreztem, hogy a szívem hevesen ver.

– Kinek a nevében?

Az ügyvédem egy pillanatra elhallgatott.

– Vanessától, a feleségedtől. És vannak jeleink, hogy pontosan tudta, honnan származik a pénz.

De az még kiderítésre várt, mit tett Vanessa, hogy megszerezze azt a tulajdont.

3. RÉSZ

Azon az estén Vanessára vártam a szobánkban.

Amikor bejött, egy luxusboltból származó táskát cipelt, és az arcáról eltűnt a mosoly, amikor meglátott engem.

„Mióta van házad Puerto Vallartában?” – kérdeztem.

Teljesen mozdulatlan maradt.

– Ricardo, el tudom neked magyarázni.

– Akkor kezdd azzal, hogy elmondod, miért adott neked anyám egy nyolcmillió pesós ingatlant, miközben a lányom egy raktárban aludt.

Vanessa lassan leült az ágyra.

Először azt állította, hogy nem tudja, honnan származik a pénz. Később beismerte, hogy Beatriz a hűségéért cserébe ajánlotta fel neki az ingatlant.

– Édesanyád azt mondta, hogy családi befektetésről van szó. Biztosított róla, hogy minden rendben van.

– Azt is biztosította, hogy Sofia jóllakott?

Vanessa lesütötte a tekintetét.

Ez a csend hangosabban beszélt minden vallomásnál.

– Tudtad, hol aludt a lányom?

– Ricardo, az édesanyád mindent irányít abban a házban. Nem tudnék szembeszállni vele.

– Nem azt kérdeztem, hogy mit tehetsz. Azt kérdeztem, hogy tudod-e.

Végül bólintott.

Olyan mély csalódottságot éreztem, hogy még a hangomat sem tudtam felemelni.

Vanessa látta Sofiát egyedül enni a konyhában. Látta a kopott ruháit, és ismerte azt a hideg szobát. Mégis úgy döntött, hogy hallgat, mert félt, hogy elveszíti azokat a kiváltságokat, amelyeket anyám biztosított neki.

– Megvettek egy házzal együtt – mormoltam.

– Nem volt ez ilyen egyszerű.

–Szófia számára nagyon egyszerű volt. Éhes volt, és senki sem adott neki enni.

Vanessa sírni kezdett, de aznap este a könnyei már nem hatottak meg.

Egy másik szobában aludtam.

Másnap reggel független könyvvizsgálót fogadtam, és megkértem az ügyvédemet, hogy indítsa el a szükséges eljárásokat Sofia jogi védelméhez.

Én is segítséget kértem Elena megtalálásához.

Nem kereshettem tovább a hibás embert, miközben a lányom igazi anyja eltűnt.

Három nappal később kaptuk a hírt.

Elena egy kis lakásban élt Tonalában. Amikor talált munkát, átalakításokat és irodák takarítását végezte. Az utóbbi időben légzési problémákkal küzdött, és egy állami kórházban ápolták.

Azonnal elindultam, hogy megkeressem.

Pontosan emlékszem arra a folyosóra. Fertőtlenítőszer szaga volt, és tele volt rokonokkal, akik hírekre vártak.

Elenát az ablaknál ülve találtam.

A haja fel volt kötve, az arca soványabbnak tűnt, és fáradt arckifejezése elviselhetetlenül zavarba hozott.

Amikor meglátott, nem mosolygott.

– Ricardo – mondta –, mire van most szükséged?

Lassan közeledtem.

– Megtaláltam Sofiát.

Elena olyan gyorsan kelt fel, hogy köhögni kezdett.

Hol van? Jól van? Mit tettek vele?

Elmondtam neki, mi történt. Nem próbáltam mentegetőzni. Elmagyaráztam, hogy a lányunk alultápláltságban szenvedett, és hogy anyám visszatartotta a támogatását.

Elena némán sírt.

Aztán olyan arckifejezéssel nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni.

– Kerestelek, Ricardo. Sokszor.

Azt mondta, hogy leveleket küldött az irodámba, és üzeneteket is hagyott, amelyek sosem jutottak el hozzám. Anyám megmutatott neki egy dokumentumot is, amelyet állítólag én írtam alá, és amelyben támogatom, hogy Sofia a gondozásában maradjon.

Amikor Elena megpróbálta visszaszerezni, Beatriz azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti lopásért, és az ügyvédeit használja fel, hogy megakadályozza a közelébe kerülést.

Elena segítséget kért, de elegendő forrás vagy dokumentáció nélkül nem tudta megoldani a helyzetét. Később megbetegedett, és kézről szájra élt.

„Tudod, mi volt a legrosszabb az egészben?” – kérdezte.

Megráztam a fejem.

„Nem az volt a baj, hogy anyád kirúgott. Hanem az, hogy soha nem jöttél megkérdezni, mi történt. Egyszer sem.”

Úgy éreztem, hogy ezek a szavak belém hatolnak.

Igaza volt.

Jobban szerettem azt hinni, hogy a pénz minden felelősséget megold.

– Elena, helyre akarom hozni a kárt.

–Akkor ne ígérj nekem semmit. Mutasd meg a lányunknak, hogy ezúttal nem fogsz eltűnni.