Úgy hagytam el a kórházat, hogy megértettem, sokkal nehezebb lesz visszaszerezni a bizalmat, mint a pénzt.
Eközben a könyvvizsgáló még komolyabb bizonyítékokat talált.
A Szófiának kiutalt ötmillió négyszázezer pesón felül körülbelül huszonhétmillió pesót térítettek el a családi vállalkozásoktól szimulált számlák, nem létező kölcsönök és kapcsolt vállalkozások közötti átutalások révén.
Anyám ingatlanokat vásárolt Puerto Vallartában és Chapalában, felhasználva ezeket a forrásokat.
A nővérem, Lorena, állítólagos osztalékként bemutatott pénzt kapott, pedig neki még csak részesedése sem volt ezekben a cégekben.
És Vanessát az egyik ingatlan kedvezményezettjeként tüntették fel.
De a legfelháborítóbb dolog akkor derült ki, amikor átnéztük az eredeti dokumentumokat.
Elena aláírásait hamisították.
Hamisították az aláírásomat azon a meghatalmazáson is, amelyet Beatriz használt fel Sofia gondozásában maradásának igazolására.
Minden előre ki volt tervezve.
A smaragdokkal kapcsolatos vád is alaptalan volt. Don Julián azt vallotta, hogy látta, amint anyám a saját széfjébe tette azokat a karkötőket, miután megvádolta Elenát.
Beatriz tönkretett egy családot, hogy megszerezze a teljes irányítást.
Rendkívüli megbeszélést hívtunk össze az érintett családtagokkal és cégeink fővezetőivel.
Anyám kifogástalanul felöltözve érkezett.
Leült velem szemben és elmosolyodott.
– Ricardo, remélem, hogy ezt civilizált emberek módjára meg tudjuk oldani.
Letettem Sofia szobájának fényképeit az asztalra.
Aztán az orvosi eredményei.
Végül a számlakivonatok.
– Magyarázd el nekem, hogyan került egy lány, akinek havi százötvenezer peso volt a zsebpénze, a szemétben élelem után kutatva.
Anyám anélkül nézett rájuk, hogy hozzájuk ért volna.
– Elena sosem tudta, hogyan kell bánni a pénzzel.
– Elena semmit sem kapott.
– Ezt nem tudod bizonyítani.
Az ügyvédem odacsúsztatta neki az aláírásokról szóló szakértői véleményt.
Most először láttam félelmet a szemében.
Aztán megmutattam a bankszámlakivonatokat és az ingatlannal kapcsolatos dokumentumokat.
Lorena kezdett ideges lenni.
– Ricardo, anya azt mondta, hogy azok a betétek családi megtakarítások voltak.
– Akkor meg kell magyaráznia, miért fogadott el majdnem négymillió pesót olyan cégektől, amelyekben nem rendelkezik részvényekkel.
A húgom hallgatott.
Vanessa az ajtóban maradt ülve.
Amióta megérkeztünk, fel sem nézett.
Anyám sírni kezdett.
– Tönkreteszed a saját családodat a pénzért?
Felkeltem.
„Nem a pénzért vagyunk itt, anya. Azért vagyunk itt, mert hagytad, hogy egy kislány éhezzen, miközben te millió dolláros ingatlanokat vettél.”
„Harminc évig tartottam egyben ezt a családot!” – kiáltotta. „Mindent, amid van, nekem köszönhetsz!”
– Szófia is a családod.
Ezek a szavak elnémították.
De nem mutatott megbánást.
Épp ellenkezőleg, Elenát kezdte hibáztatni.
– Az a nő sosem volt elég jó nekünk. Semmivel érkezett, és úgy akart élni, mint egy királynő.
Aztán Don Julián felállt.
Elővett egy kis tokot az aktatáskájából.
Benne voltak a smaragd karkötők.
– Beatriz asszony, ezeket az ékszereket sosem lopták el. Miután kiutasította Elenát, megparancsolta, hogy őrizzem meg őket.
Anyám teljesen elvesztette a színét.
Másodpercekig senki sem szólt semmit.
Aztán újra leült, és mereven bámulta azokat a karkötőket.
– Megtettem érted – mormolta.
– Nem, anya. Azért tetted, mert azt hitted, senki sem merne ellentmondani neked.
A találkozó kibékülés nélkül ért véget.
Lehetőséget adtam neki, hogy együttműködjön a források visszaszolgáltatásában, és önként átadja az összes fennmaradó dokumentációt.
Néhány napig úgy tett, mintha sajnálná.
Többször is felhívott, hogy Sofia felől érdeklődjön. Még azt is felajánlotta, hogy visszaadja a pénz egy részét.
De bár látszólag együttműködő volt, megpróbálta megváltoztatni a könyvelési nyilvántartásokat és harmadik felekre ruházni a vagyont.
Nem tudtam, hogy a könyvvizsgálónk már átadta a hatóságoknak az összegyűjtött információkat.
Továbbá a volt pénzügyi igazgató, attól tartva, hogy összekeverik az ügyével, üzeneteket és egy beszélgetés felvételét őrizte meg, amelyben anyám arra utasította, hogy a félrevezetéseket karbantartási költségeknek álcázza.
Saját ambíciója végül felfedte őt.
Benyújtottuk a megfelelő jelentéseket a pénzügyi tranzakciókkal és Sofia sorsával kapcsolatban. Az ügyvédem megindította a szükséges családjogi eljárásokat is, hogy rendezze a gondozását, és biztosítsa, hogy soha többé ne maradjon védtelen.
Amikor Beatriz értesítést kapott a nyomozásról, dühösen érkezett az irodámba.
„Én vagyok az anyád!” – kiáltotta. „Ezt nem teheted velem!”
Néhány másodpercig néztem rá.
– És Sofia az unokád.
– Azt a lányt választod ahelyett, aki életet adott neked?
Hatalmas szomorúságot éreztem.
„Nem szabadna ilyen választásnak lennie, anya. Te kényszerítettél minket erre.”
Felmentettük adminisztratív feladatai alól, és megkezdtük a források visszaszerzését, a hatóságok által engedélyezett intézkedésekkel.
Anyámnak el kellett hagynia a családi házat, és egy sokkal szerényebb ingatlanba költöznie, amíg a nyomozás folytatódott.
Lorena beleegyezett, hogy visszaadja a kapott pénzt, amelynek eredetét nem tudta igazolni.
Vanessa lemondott a Puerto Vallarta-i villáról is.
Röviddel ezután válást kért tőlem.
Azon a napon, amikor aláírtuk a dokumentumokat, ezt mondta nekem:
–Attól féltem, hogy úgy végzem, mint Elena.
– Értem – feleltem. – De a hallgatásod csak rontott Sofia helyzetén.
Már nem vitatkozunk.
Voltak dolgok, amiket egyetlen házasság sem tudott megoldani.
Azonban az egész történet legfontosabb pillanata még csak ezután következett.
Amikor Elenát kiengedték a kórházból, megszerveztük a találkozót Sofiával.
A lányom hetek óta kérdezősködött az anyja felől.
Fizikailag már kezdett felépülni, bár néha még mindig felébredt éjszaka, attól félve, hogy valaki újra elhagyja. Egy gyermekpszichológus segített nekünk támogatni őt.
