Apám lerántotta a takarót a lábamról, és minden zúzódás, amit hónapokig rejtegettem, napvilágra került. Mögötte a férjem leejtette a kávésbögréjét, ami darabokra tört a padlón. Apám ekkor a duzzadt csuklómra, a bordáim mentén éktelenkedő sötét foltokra és a terhes hasam feletti ujjlenyomatokra nézett, majd nagyon halkan megkérdezte: „Ki tette ezt a lányommal?”

– Nagyszülői láthatási jogok – felelte Grace, és átcsúsztatta a borítékot. – Azt állítja, hogy te rosszindulatból tartod távol tőle az egyetlen unokáját. Azt állítja, hogy ő a „családi kötelék” utolsó bástyája Lily számára apai ágon, mivel Ethan börtönben van. A beadvány tele van érzelgős maszlaggal arról, hogy ő csak egy megtört nagymama, aki jóvá akarja tenni a fia bűneit.

Kinyitottam a borítékot, és átfutottam az első oldalt. A gyomrom görcsbe rándult. Nem a félelemtől. A dühtől. A dokumentumot egy olyan ügyvédi iroda nyújtotta be, amelyik a város legdrágábbjai közé tartozott. Olyan cég volt ez, amelyik nem dolgozik pro bono, és nem elégszik meg az aprópénzzel.

Lassan felemeltem a tekintetem Grace-re. – Hogy tudta Diane kifizetni a Sterling & Vance irodát? Grace vállat vont. – Talán talált egy gazdag barátot. Vagy talán az ügyvédek látnak fantáziát abban, hogy a te alapítványod vagyonából csikarjanak ki egy peren kívüli egyezséget. Tudják, hogy te mindent megtennél, hogy megvédd Lilyt a bírósági cirkusztól.

Egymásba fontam az ujjaimat az asztalon. A régi, ismerős érzés, a vadászat hideg izgalma lüktetni kezdett az ereimben. – Mindent elvesztett, Grace. Az összes számláját zárolták az ítélet után. A bíróság minden fillérjét lefoglalta, hogy fedezzék az ügyfelek kártalanítását. Még egy tíz dolláros kávét sem tudna venni anélkül, hogy a hitelkártya-társaság ne utasítaná el.

– Akkor miből fizeti őket? – kérdezte Grace, immár maga is gyanakodva.

Elmosolyodtam. Az a fajta mosoly volt ez, amit Ethan gyűlölt volna. – Azt fogom kideríteni. Mondd meg a bíróságnak, hogy beleegyezünk egy előzetes meghallgatásba a jövő hónapban. Addig pedig… visszamegyek a számokhoz.

5. RÉSZ

A következő három hétben alig aludtam. Miután Lilyt minden este lefektettem, és meghallgattam a békés szuszogását a babamonitoron, lementem a dolgozószobámba.

Diane azt hitte, ismeri a játékot. Azt hitte, hogy ha a bíróság előtt egy síró, elesett idős asszonyt játszik, a bíró majd megsajnálja. De elfelejtett valamit: a pénznek mindig van nyoma. A pénz hangosabb, mint a könnyek.

Kikértem a Sterling & Vance iroda nyilvános bírósági iratait. Követtem a pénzmosás és a fedőcégek alapvető szabályait. Diane a Northstar Strategy LLC-n keresztül milliókat mozgatott meg, de a bíróság azt hitte, mindent visszaszereztek. Én azonban mélyebbre ástam. Nem a nagy összegeket kerestem. A kis, ismétlődő tranzakciókat. Az „adminisztrációs díjakat”, a „tanácsadói költségeket”, amelyeket egy offshore számlára, egy Kajmán-szigeteki postafiókba utaltak még évekkel ezelőtt, mielőtt a botrány kirobbant volna.

A harmadik hét végén, hajnali háromkor, a kávémtól fűtve rátaláltam. Egy fedőcég. Crimson Horizon Holdings. A cég bejegyzett tulajdonosa nem Diane volt. Egy bizonyos „D. Mercer Consulting” nevű entitás, amelyet egy nevada-i tröszt mögé rejtettek. A tröszt kedvezményezettje pedig Diane leánykori neve alatt futott.

Diane nem vesztett el mindent. Csak eladta a saját fiát az ügyészségnek, hogy megmentse a saját szabadságát, miközben csendben megtartott majdnem nyolcszázezer dollárt lopott pénzből, amit az igazságszolgáltatás elől elrejtett. És most ebből a lopott pénzből akarta finanszírozni a pert, amivel megpróbálta betenni a lábát a lányom életébe.

Másnap reggel hívtam Grace-t. – Megvan – mondtam halkan a telefonba. – Készítsd elő a dokumentumokat. Nemcsak a láthatási kérelmét fogjuk a sárba tiporni. Diane Mercer ma este már nem fog nyugodtan aludni.

6. RÉSZ

Az előzetes mediációs meghallgatást egy semleges, ablaktalan irodában tartották a belvárosban. Amikor beléptem Grace kíséretében, Diane már ott ült. Megöregedett. A botrány és a luxus elvesztése mély ráncokat vésett az arcára. Ennek ellenére viselt egy vékony arany nyakláncot és egy selyemsálat, kétségbeesetten ragaszkodva az arisztokratikus látszathoz. A mellette ülő ügyvéd, egy éles tekintetű, drága öltönyös férfi, azonnal támadásba lendült.

– Mrs. Mercer – kezdte az ügyvéd engem megszólítva. – Miss Hale – javítottam ki azonnal. A válásom után azonnal visszavettem a leánykori nevemet.

Az ügyvéd megköszörülte a torkát. – Miss Hale. Az ügyfelem csupán annyit kér, hogy havonta egyszer láthassa az unokáját. Lily az egyetlen vérrokona. A bíróságok általában előnyben részesítik a nagyszülői kapcsolatok fenntartását, különösen akkor, ha az édesapa, nos… akadályoztatva van. Ha nem egyeznek bele a heti egy napba, a nyilvános bírósági tárgyalás nagyon kellemetlen lehet az ön alapítványára nézve.

Zsarolás. Finoman, jogi köntösbe csomagolva. Diane elővett egy csipkés zsebkendőt, és a szeméhez emelte. – Claire, kérlek – suttogta, a hangja remegett a megjátszott fájdalomtól. – Elvesztettem a fiamat. Elvesztettem az életemet. Csak a kis Lily maradt nekem. Megváltoztam. Csak szeretni akarom őt.

Ránéztem. Arra a nőre, aki egykor a szemembe mondta, hogy „egy feleség védi a férje hírnevét”, miközben a fia kék-zöld foltokat hagyott a bordáimon. Arra a nőre, aki instabillá akart nyilváníttatni, hogy rátegye a kezét az én örökségemre.

Lassan kinyitottam a magammal hozott, vastag, fekete bőrmappát. – Diane – mondtam, a hangom tökéletesen sima volt. – Soha nem érdekelt téged Lily. Téged csak az érdekelt, hogy rajtam keresztül visszaszerezd a kontrollt. Vagy ami még valószínűbb: abban reménykedtél, hogy ha perrel fenyegetsz, kifizetek neked egy csinos összeget, csak hogy békén hagyj minket.