1. RÉSZ

– Hol van a négyszáznyolcvanezer peso, amit adtam, hogy felújítsd ezt a lakást?

Daniela érezte, hogy összeszorul a torka.

Pontosan ez volt az a kérdés, amitől majdnem három hónapig rettegett.

Az apja, Raúl, bejelentés nélkül érkezett aznap reggel. Egy veracruzi vasúti projekt felügyeletéből tért vissza, és ahelyett, hogy előbb hazament volna pihenni, taxit fogott a terminálról, és megjelent lánya mexikóvárosi lakásán.

Daniela izgatottan nyitotta ki az ajtót, és meg akarta ölelni, de a férfi alig tett meg két lépést, mielőtt mozdulatlanná vált.

A tapéta még mindig hámlott a bejáratnál. A mennyezetről beszűrődő nedvesség továbbra is szürke foltot hagyott a konyha felett. A szegélylécet megemelték, és a hűtőszekrény mellett ugyanazok a csempés dobozok álltak bontatlanul, amelyeket hónapokkal korábban látott.

Raul lassan a lánya felé fordult.

– Kizárólag azért adtam neked a pénzt, hogy felújítsd itt.

Három hónappal korábban 480 000 pesót utalt át egy olyan számlára, amelyet Daniela a férjével, Marcóval közösen használt. A nő évekig félretette a pénzt, és nem volt hajlandó visszakapni.

„Ez érted van” – ismételte meg. „Azt akarom, hogy békében élj. Cseréld ki a villanyvezetékeket, javítsd meg a csöveket, szüntesd meg a nedvességet, bármit, ami meg kell javítani.”

Daniela még sírt is, amikor megkapta a pénzt.

Most már nem tudott a szemébe nézni.

– Apa, el tudom magyarázni…

Marco bukkant elő a nappaliból.

Mögötte jött Leticia, az anyja.

A nő egész délelőtt ott volt, és a kérdés hallatán keresztbe fonta a karját.

„Ne csináljunk belőle nagy ügyet” – mondta. „Az a pénz nem tűnt el. Valami szükséges dologra használták.”

Raúl figyelte őt.

-Miben?

Leticia habozás nélkül válaszolt:

–Hogy felújítsam a cuernavacai nyaralómat.

Daniela lehunyta a szemét.

Marco mormolta:

-Anya…

De már túl késő volt.

Raúl nem kiabált. Nem sértegetett senkit. Lassan levette a vasúttársaság logójával ellátott kabátját, felakasztotta az ajtó mellé, és a konyha felé indult.

Daniela szárazon felnevetett.

Leticia összevonta a szemöldökét.

– Mi olyan vicces ebben?

– Apám levette a kabátját.

-ÉS?

Soha nem beszél családi ügyekről egyenruhában.

Raúl a konyhából olyan nyugalommal szólt, ami nyugtalanítóbb volt, mint bármilyen kiabálás.

– Mindhármatokat itt akarom látni.

Leticia vonakodva foglalt helyet.

Raúl letette a telefont az asztalra.

–Elismétlem, amit megértettem. Pénzt adtam a lányomnak a lakásának felújítására, és végül egy olyan ingatlanba fektettem be, ami a te neveden van.

– Család vagyunk – felelte Leticia. – Marco csak segített nekem.

– Általában az ember a saját pénzéből segít.

Marco végigsimított az arcán a kezével.

– Minden kétszázezer pesóval kezdődött… nos, hetvenezerrel. Anyukám azt mondta, hogy beázik a tető, és olyan munkásokat talált, akik azonnal elkezdhettek.

Daniela félbeszakította:

– Anélkül, hogy megkérdezted volna, átutaltál hetvenezert.

Marco bólintott.

– Azt hittem, átmeneti megoldás lesz. Anyukám el akarta adni egy kis földdarabot Morelosban, és vissza akarta adni.

– És megesküdtél, hogy egy fillérhez sem nyúlsz.

Raúl a lányára nézett.

– Szóval tudott arról a hetvenezerről?

–Miután átutalta őket. Borzalmasan összevesztünk. El akartam venni tőle a hozzáférést a számlához, de Marco volt az, aki árajánlatokat kért az átalakításunkhoz szükséges anyagokra. Azt kérte, hogy bízzak benne.

Leticia közbeszólt:

– A tető nagyon rossz állapotban volt.

– Senki sem vitatkozik a tetőről – felelte Daniela. – Arról beszélünk, hogy ki döntött úgy, hogy ki fizet érte.

– folytatta Márk.

Amikor leszedték a lepedőket, sérült gerendákat találtak. Aztán elektromos problémák jelentkeztek. Leticia ki akarta cserélni az ablakokat. Aztán a padlót. Majd az egész teraszt vízszigetelni.

Minden kiadás „az utolsó” kiadássá vált.

És Marco minden alkalommal biztosított mindenkit, hogy a pénz hamarosan visszajár.

„Először azt mondtad, hogy már van vevő a földre” – mondta Daniela. „Aztán, hogy a vevő kölcsönre vár. Aztán, hogy a következő héten aláírják a szerződést. Soha nem mondtad, hogy még mindig veszel fel pénzt.”

Raúl megkérdezte:

— Mennyi van még hátra?

Daniela szinte suttogva válaszolt:

—Harminchatezer peso.

Csend telepedett a konyhára.

Négyszáznyolcvanezerből.

Harminchatezer maradt.

Leticia felhorkant.

– Nem veszett el. Befektettek. A ház most sokkal többet ér.

– Az ő háza – javította ki Raúl.

–Egy napon Marcoé lesz.

Daniela felnézett.

– És addig is? Éljek együtt a nedvességgel, mert fiatal vagyok és újra tudok spórolni?

Letícia vállat vont.

–Pontosan. Dolgozol. Évek állnak előtted.

Ez a mondat végre megtört valamit Daniela belsejében.

A férjére nézett.

– Figyelsz arra, amit mond?

Marco nagyot nyelt.

-Igen.

– Akkor mondd, hogy ő kényszerített téged.

Marco túl sokáig várt a válasszal.

Végül azt mondta:

– Nem kényszerített engem.

Daniela mozdulatlan maradt.

-Hogy?

–Anya segítséget kért… de én intéztem az átutalásokat. Úgy döntöttem, folytatom.

Daniela három hónapig hinni akart abban, hogy a férje egyszerűen nem tudja, hogyan szabjon határokat az anyjával.

De azon a délutánon valami rosszabbat értett meg.

Marco nemcsak hogy beadta a derekát.

Ő is hazudott.

Raúl megkérdezte:

– Miért nem mondtál nekem semmit?

Daniela lesütötte a tekintetét.

„Mert mielőtt férjhez mentem, megkérdezted, hogy biztos vagyok-e benne, hogy Marco tudja, hogyan kell döntéseket hozni az anyja engedélye nélkül. Dühös voltam rád. Szégyelltem bevallani, hogy talán láttál valamit, amit én nem akartam látni.”