Marco összeszorította az állkapcsát.

– Vissza akartam adni.

Daniela rámeredt.

-Mint?

Marco nem válaszolt.

Leticia viszont túl gyorsan nézett le a csészéjére.

Daniela észrevette.

– Mit csináltak még?

– Semmi – mondta Marco.

-Nem hiszek neked.

Raúl néhány másodpercig figyelte a vejét.

-Én sem.

Néhány órával később, amikor kiment a folyosóra, hogy kitisztítsa a fejét, Daniela összefutott egy szomszéddal.

A nő habozott, mielőtt megszólalt.

– Hé… úgy három héttel ezelőtt láttam Marcót lent egy férfival, aki tervrajzokat és egy mappát cipelt. Hallottam, hogy a lakás értékéről beszélgetnek.

Daniela kezei hidegnek érezték magukat.

– A minisztériumtól?

– Marco azt mondta neki, hogy tudni akarja, mennyit ér az ötven százaléka… és hogy még túl korai lenne elmondani a feleségének.

Daniela abbahagyta a többi hallgatását.

Az okiratokban a lakás egyenlően mindkettőjüké volt.

És abban a pillanatban megértette, hogy az eltűnt négyszáznegyvennégyezer peso talán csak a kezdet.

Mert a férje a háztartás felével terveket szőtt anélkül, hogy szólt volna neki.

Daniela még mindig el sem tudta képzelni, mit fog felfedezni aznap éjjel.

2. RÉSZ

Daniela felhívta Marcót, mielőtt visszament a lakásba.

– Felbecsültették a lakásban lévő részesedését?

Hosszú csend következett.

– Ki mondta neked?

– Nem számít. Válaszolj.

– Csak azt szerettem volna tudni, hogy mennyit ér.

-Szóval így?

– A lehetőségeket néztem.

Daniela megszorította a telefont.

Túl sokszor hallottam már ezt a kifejezést.

„Nézegetem a lehetőségeket.”

„Meg fogom javítani.”

„Majd később elmagyarázom.”

„Bízz bennem.”

—Melyik opciónak kellett tudnia, hogy mennyit ér a házunk fele?

Marco végül bevallotta.

Megkérdezte, hogy a részlegben lévő részesedését fedezetként felhasználva finanszírozást szerezhetne-e.

Daniela érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Újabb kölcsön?

– Még csak nem is jelentkeztem.

– Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy mire akarsz több pénzt.

Marco azt válaszolta, hogy inkább személyesen szeretne beszélni.

Daniela letette a telefont.

Amikor visszatért a lakásba, egyenesen a szekrényhez ment, ahol a tulajdoni lapokat, szerződéseket és nyugtákat tartották. Mindent ellenőrzött.

Legalább a dokumentumok még megvoltak.

Marco megjelent mögötte.

– Nem írtam alá semmit.

– Ez már nem lényeg.

– Szóval, melyik az?

Daniela becsukta a mappát.

– Először terveket készítesz, és csak akkor, amikor már javában tartanak, jössz és elmondod nekem. Az nem házasság.

Este hét órakor Raúl visszatért.

De nem egyedül jött.

Adriana Salgado, egy ügyvédnő kísérte el, aki évekig dolgozott annál a cégnél, ahol ő dolgozott.

Leticia felháborodottan tárta szét a karját.

– Ügyvédet is hozott? Mi lesz a következő, egy rendőrautó?

Adriana nyugodtan letette a táskáját az asztalra.

– Remélem, erre nem lesz szükség. Csak azért vagyok itt, hogy segítsek megérteni, mit lehet és mit nem szabad tenni.

Daniela mesélt az értékbecslőről.

Raul Marcora nézett.

-Igaz?

– Igen. Azt szerettem volna tudni, hogy kaphatok-e pénzt a részemért.

– És miért tudta meg ezt egy értékbecslő a felesége előtt?

Marco nem válaszolt.

Adriana elmagyarázta, hogy mivel közös tulajdonról van szó, minden komoly tranzakciót nagyon alaposan meg kell vizsgálni, és a legbölcsebb dolog az, ha független tanácsadás nélkül semmit sem írunk alá.

Daniela mély lélegzetet vett.

– Csak mondd meg, mire akarod a kölcsönt?

Marco az anyjára nézett.

Leticia robbant fel.

„Hát akkor mesélj már nekik a faházról! Már így is úgy bánnak velünk, mint a bűnözőkkel.”

Daniela lassan megfordult.

– Melyik kabin?

Leticia túl későn értette meg, amit az előbb elárult.

Marco lehunyta a szemét.

–Anya egy kis faházat akart építeni, hogy hétvégenként kiadhassa.

– Cuernavacában?

-Igen.

– Ugyanabban az ingatlanban, ami kizárólag az ő nevén van?

Marco bólintott.

Daniela humortalanul felnevetett.

–Szóval szinte az összes pénzt, amit apám adott, anyád házának felújítására költötted… aztán arra gondoltál, hogy eladósodsz, és a lakásunkból a rád eső részt felhasználva folytatod az építkezést.

–A faház bevételt fog termelni.

– Kiszámoltad?

– Láttam a bérleti díjakat.

– Nem ezt kérdeztem.

Marco hallgatott.

Daniela megértette.

Nem volt pénzügyi terv.

Nem volt komoly előrejelzés.

Nem volt megtérülési számítás.

Csak egyetlen másik rögtönzött ötlet maradt, hogy betömje az előző lyukat.

– És ezzel a bevétellel azt tervezted, hogy visszafizeted a pénzem?

-Igen.

– Miközben az ingatlan értéke növekedett, és továbbra is az édesanyádé maradt.

Leticia a tenyerével az asztalra csapott.

– De minden a családban maradt!

Daniela ránézett.

–Ez a kifejezés nagyon hasznos, amikor a „család” mindig téged jelent.

Adriana nyugodtan közbelépett.

—A pénz más tulajdonába való befektetés nem teszi Danielát automatikusan tulajdonostárssá. Ha nem tudnak megegyezni a pénz visszafizetéséről, az átutalásokat, üzeneteket és az ajándék eredeti céljára vonatkozó bizonyítékokat felül kell vizsgálni.

Raúl elővett néhány nyomtatott lapot.

– Elmentettem az üzeneteket.

A dokumentumokból egyértelműen kiderült, hogy a pénzt Daniela lakásának felújítására kapta.

Leticia elsápadt.

– Beperelsz minket?

Raúl megrázta a fejét.

– Először is azt szeretném hallani, hogy hajlandó-e itt valaki felelősséget vállalni anélkül, hogy nekünk ehhez folyamodnunk kellene.

Márkó megszólalt.

– El fogom adni az autómat.

Leticia hirtelen felállt.

– Ne is gondolj bele! Én is hozzájárultam egy kicsit ahhoz az autóhoz.

Marco néhány másodpercig figyelte.

– Milyen kíváncsi.

-Hogy?