„Kinek a neve?”

Holt nyomozó a hasamra nézett.

„Más nők.”

A kórházi szoba mintha megdőlt volna alattam.

Más nők.

A szavak jégként terjedtek szét bennem.

Azt hittem, én vagyok a titok.

De én csak a legújabb oldal voltam egy olyan könyvben, aminek a létezéséről soha nem is tudtam.

Azon az éjszakán ébren feküdtem, és a monitoron keresztül hallgattam a babám szívverését.

A hang most először nem félelemnek tűnt.

Olyan érzés volt, mint egy dob.

Egy kicsi.

Egy bátor.

És valahol a zárt ajtók mögött az Ellison család elkezdte megtudni, hogy a hallgatás végre elárulta őket.

4. RÉSZ – A doboz a fészer padlója alatt
Holt nyomozó másnap reggel visszatért egy kávéval, amit nem ivott meg.

Így tudtam, hogy a fémdoboz rosszabb, mint amit mondott.

Leült az ágyam mellé, egy mappát tett az ölébe, és megvárta, amíg a nővér befejezi a vérnyomásom mérését. A nővér egy pillantást vetett rá, mielőtt elment, olyan kedves pillantást vetett rá a nők, akik akkor szoktak egymásra nézni, amikor a szavak nem elég biztonságosak ahhoz, amit jelentenek.

– Mielőtt ezt elmondanám – mondta Holt nyomozó –, meg kell értenie valamit. Ami önnel történt, az nem a maga hibája.

Majdnem felnevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Mert annyiszor hallottam már az ellenkezőjét, hogy a kedvesség irreálisnak hangzott.

– Tudom – mondtam.

De a hangomból világosan kiderült, hogy még tanulok.

Kinyitotta a mappát.

„Öt név volt a dobozban.”

Öt.

Összeszorult a torkom.

„Az Ellison családhoz kötődő nők?”

„Igen. Két korábbi háztartási alkalmazott. Az egyik unokatestvér házasság révén. Van egy nő, akivel Daniel korábban volt jegyes.”

A szoba elcsendesedett.

Daniel azt mondta nekem, hogy a volt menyasszonya azért hagyta el, mert labilis volt. Margaret azt mondta, hogy a lány „gyengeelméjű” és „alkalmatlan egy komoly családra”.

„Mi volt a neve?” – kérdeztem.

„Evelyn Price.”

A név úgy kavarogott bennem, mint egy gyufáspapír.

Evelyn.

Emlékszem, egyszer találtam egy régi karácsonyfadíszt, selyempapírba csomagolva a szekrény mélyén. Egy női kézírás állt a címkén: Dánielnek, mert minden hideg ház megérdemel egy meleg dolgot.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy ki Evelyn, azzal a halk, veszélyes mosollyal mosolygott.

„Senki, aki számítana.”

Most már ő fontosabb volt bárki másnál.

„Mi történt vele?”

Holt nyomozó vett egy mély lélegzetet. „Még mindig megerősítjük az esetet. De hét évvel ezelőtt volt egy kórházi vizsgálat. Hasonló sérülések. Két nap múlva visszavonta a panaszát.”

“Miért?”

„Találtunk egy levél másolatát a dobozban. Valaki azzal fenyegette az apja vállalkozását, hogy tönkreteszi.”

Margit.

Nem kellett bizonyíték ahhoz, hogy tudjam. Margaret soha nem kiabált, ha csendben éheztethetett valakit.

„És az ötödik nő?” – kérdeztem.

Holt nyomozó nem válaszolt azonnal.

Ekkor kezdett el gyorsabban sípolni a mellettem lévő monitor.

– Nora – mondta gyengéden –, az ötödik név nem az, amire számítottunk.

Elzsibbadtak az ujjaim.

„Mondd el.”

„Margaret Ellison volt az.”

Mereven bámultam.

Néhány másodpercig a szavak semmit sem jelentettek.

Akkor túl sokat jelentettek.

“Mi?”

„Vannak ott régi fényképek. Orvosi feljegyzések évtizedekkel ezelőttről. Még mielőtt Daniel megszületett. Még mielőtt feleségül ment volna Arthur Ellisonhoz.”

Artúr.

Dániel néhai édesapja.

A férfi, akinek a portréja úgy lógott a kandalló felett, mint egy pénzből faragott szent. Margit úgy beszélt róla, mintha a saját kezűleg alkotta volna a napot.

„Mit mondasz?” – suttogtam.

„Azt mondom, hogy Margaret egykor ugyanannak a családi rendszernek az áldozata lehetett, amelyet később védett.”

Védett.

Nem.

Folytatás.

A különbség számított.

Lehunytam a szemem, és láttam, hogy a fészerben áll, tökéletesen feltűzött ősz haja, nyakában izzó gyöngy fülbevalók, a hangja hideg, mint a téli üveg.

Maradj nyugton. Eléggé zavarba hozod ezt a családot.

Egy fájdalmas másodpercig a szánalom megpróbált belém hatolni.

Aztán a babám rúgott egyet.

Kinyitottam a szemem.

– Nem – mondtam.

Holt nyomozó várt.

„Nem teheti a fájdalmat hagyománnyá, és nevezheti túlélésnek.”

A nyomozó arckifejezése megváltozott.

Nem meglepő.

Tisztelet.

– Nem – mondta. – Nem tudja.

Délre kezdett kiszivárogni a történet.

Nem a teljes igazság. Még nem.

De elég.

Egy gazdag helyi család. Egy terhes feleség. Egy autós kamera. Egy fészer. A bizonyítékokat még a tetvek érkezése előtt eltávolították, de nem elég gyorsan.

Újságírók gyűltek össze a kórház előtt.

Láttam őket az ablakból, esernyők, amelyek sötét virágokként virítottak az esőben. Felemelték a kamerákat. Az emberek suttogtak. Az Ellison név, amelyet egykor csodálattal emlegettek a városban, másképp kezdett terjedni a szájakon.

A gyanúnak hangja van.

Úgy hangzik, mintha ajtók záródnának.

Három órakor megérkezett az ügyvédem.

Egyiket sem választotta ki Dániel.

Egyik Margit sem helyeselte.

Egy Elise Monroe nevű nő lépett be a szobámba, kezében egy bőr aktatáskával, és olyan tökéletes vörös rúzst viselt, hogy az már figyelmeztetésnek tűnt.

„Owen Reilly kért meg, hogy menjek el” – mondta.

„A teherautó-sofőr?”

„Ő a testvérem.”

Bámultam.

Halványan elmosolyodott. „Azt mondta, idézem: »Van egy nő a 314-es szobában, akinek valaki gonoszabbra van szüksége, mint azok, akik megpróbálják megijeszteni.«”

Napok óta először egy apró nevetés futott át rajtam.

Fájt.

De az enyém volt.

Elise leült és kinyitotta az aktatáskáját.