Lydia úgy vezetett, mint akit a hold kerget. Evelyn követte az autójával a közösen pakoltunk kórházi csomaggal. Elise a bejáratnál várt minket, mert úgy tűnik, egyes ügyvédek véletlenül válnak családtaggá.
A szülőszoba világos és hideg volt.
Túl sok kéz.
Túl sok utasítás.
Egy szörnyű másodpercig, amikor egy nővér megpróbált segíteni az oldalamra fordulni, a pánik hátrarántott a fészerbe.
Felsikoltottam.
Nem a munkából.
Emlékezetből.
Mindenki lefagyott.
Aztán Dr. Bellamy hangja hallatszott át rajta.
„Senki sem nyúlhat hozzá anélkül, hogy előbb szólna neki.”
A szoba azonnal megváltozott.
Minden kéz megállt.
Minden mozdulatot elmagyaráztak.
„Nora, beállítom a monitort.”
„Nora, ellenőrzöm az infúziót.”
– Nora, biztonságban vagy.
Biztonságos.
Addig mondták újra meg újra, míg a szó valahol a helyemet nem találta.
Az órák elmosódtak.
A fájdalom úgy emelkedett és süllyedt, mint egy vihar.
Lydia az egyik kezét fogta. Evelyn a másikat. Elise vitatkozott egy adminisztrátorral a folyosón, amikor valaki véletlenül rányomta az „Ellison” nevet egy karkötőre.
– Hartnak hívják – csattant fel Elise. – Javítsd meg!
Megjavították.
Hajnal felé a lányom dühös kiáltással jött a világra, ami elnémította a szobában lévő összes gépet.
Egy lány.
Kicsi, rózsaszín, felháborodott, eleven.
Dr. Bellamy a mellkasomra helyezte.
Egy másodpercig nem kaptam levegőt.
Aztán kinyitotta apró száját, és újra felnyögött, mintha hivatalos panaszt tenne az egész univerzum ellen.
Lídia könnyekben tört ki.
Evelin nevetett.
Remegő ujjammal megérintettem a lányom arcát.
– Szia – suttogtam.
Abbahagyta a sírást.
Csak egy pillanatra.
Mintha ismerte volna a hangomat.
„Mi a neve?” – kérdezte az ápolónő.
Hetekkel korábban már kiválasztottam, de sosem mondtam ki hangosan.
– Remélem – mondtam.
Hope Hart.
Nem Ellison.
Soha nem Ellison.
Másnap reggel Holt nyomozó virágokkal érkezett a szülészetre, amelyek nem fehér rózsák voltak.
Napraforgók.
– Jó választás – mondtam álmosan.
„Megkérdeztem Lydiát, hogy mely virágok nem néznek ki úgy, mint egy gazember bocsánatkérése.”
Nevettem, majd összerándultam.
Holt nyomozó a babára nézett.
„Gyönyörű.”
„Hangos.”
„Ez jó.”
Aztán arca professzionális mozdulatlanságba költözött.
– Nora, van valami, amit tudnod kell.
A testem megfeszült.
„Most mit csináltak?”
„Daniel az ügyvédjén keresztül kérte, hogy láthassa a babát.”
“Nem.”
– Egy szó elég – mondta Elise a sarokból.
Holt nyomozó bólintott. „A parancs tiltja a kapcsolatfelvételt. Számítottunk a kérésre. Elutasították.”
Lenéztem Hope-ra.
Ökle a mellkasomnak csapódott.
Olyan apró.
Olyan teljes.
Azon az estén egy ápolónő hozott be egy borítékot.
Nincs visszaküldési cím.
Felugrott a pulzusom.
Elise kesztyűben nyitotta ki.
Belül nem leselkedett veszélyre.
Egy fénykép volt.
Régi.
Kifakult.
Egy fiatal Margaret állt Arthur Ellison mellett ugyanannak a háznak a verandáján. Nem lehetett több húszévesnél. Lesütötte a szemét. Egyik kezét a hasán pihentette.
A hátulján remegő kézírással a következő szavak álltak:
**Egyszer megpróbáltam elfutni. Visszahoztak.**
Nem volt aláírás.
De a fotó mögött egy második tárgy is lapult.
Születési anyakönyvi kivonat.
Nem Danielé.
Egy kislány.
Egy évvel Dániel előtt született.
Anya: Margaret Ellison.
Apa: Arthur Ellison.
A gyermek neve: Clara Rose Ellison.
Elcsendesedett a szobám.
Lydia suttogta: „Volt Danielnek egy húga?”
Holt nyomozó elvette a dokumentumot.
„Nincs róla feljegyzés a jelenlegi családi aktákban” – mondta.
Evelyn sápadtan nézett rám.
– Mi történt Clarával?
Senki sem tudta.
De Remény mozdult a karjaimban, és szörnyű bizonyosság töltötte be a szobát.
Az Ellison család többet rejtegetett, mint @b/u/se.
Elrejtettek egy gyereket.
8. RÉSZ – A nővér a Fehér Házban, Briar L/@ne-on
A születési anyakönyvi kivonat a családon belüli kegyetlenség nyomozásából valami régebbivé, szélesebb körűvé és sokkal veszélyesebbé változtatta az ügyet az Ellison névhez.
Clara Rose Ellison.
Egy lány, akit annyira kitöröltek, hogy Daniel azt hitte felnőttkorában, hogy egyke.
Vagy úgy tesz, mintha.
Holt nyomozó lezárt iratokat, régi kórházi levéltárakat, iskolai aktákban, temetői jegyzékeket, örökbefogadási anyakönyveket és Arthur Ellison cégeihez kapcsolódó ingatlan-nyilvántartásokat kutatott át. Napokig semmi sem került elő.
Aztán Owen Reilly, a kamionsofőr, aki megmentette az életemet, megtalálta az első nyomot.
Egy héttel Hope születése után meglátogatott, esetlenül állt az ajtóban, egyik kezében egy plüssnyúllal, a másikban egy bevásárlószatyrral.
– Fogalmam sem volt, mire mennek a babák – mondta zavartan. – Ezért vettem pelenkát, levest és ezt a nyulat. A pénztáros azt mondta, hogy ez háromféle vészhelyzetet fed le.
Mosolyogtam.
„Owen, gyere be!”
Kedves tekintete volt, és az egyik körme alatt zsíros foltok voltak, mintha sietve hagyta volna ott a munkát. Úgy nézett Hope-ra, mintha üvegből és mennydörgésből lenne.
– Aprócska – suttogta.
„Ő nem ért egyet.”
Nevetett.
Aztán komolyra váltott az arckifejezése.
„A húgom azt mondta, először Holt nyomozónak kellene szólnom, de azt akartam, hogy te is halld. A név… Clara Rose Ellison. Ismerem.”
A szoba megváltozott.
Lydia felült.
Elise a telefonja után nyúlt.
„Hogy?” – kérdeztem.
„Anyám egy Rose Clara Vale nevű nőnek takarított. A White House-ban, a Briar Lane-en. Magában élt. Készpénzzel fizetett. Soha senkit nem engedett fel az emeletre. Anyám azt mondta, Ellison-szeme van.”
Fáztam mindenhol.
„Él?”
Owen lassan bólintott. – Amennyire én tudom.
Holt nyomozó aznap délután elment a Briar Lane-re.
