Arra kérték, hogy üljön le a „Gyilkos Herceg” mellé; aztán az odahajolt hozzá és megnevettette.
– Ülj le mellé, és maradj ott két fogáson keresztül. Ne csinálj jelenetet.
Az evőeszközök elcsendesedtek, ahogy Leonor Villaseñor odalépett az üres székhez Don Alejandro Alarcón, Miraflores egykori márkija és az egész Mexikóváros azzal vádolta a férfit, hogy meggyilkolta a saját testvérét.
Közel 200 vendég figyelte, ahogy a fiatal nő helyet foglalt.
Azt várták, hogy a szörnyeteg felrobban.
Alexander azonban Leonor felé fordította az arcát, és elmosolyodott.
1826 tavaszán az új Mexikói Köztársaság eltörölte a nemesi kiváltságokat, de nem sikerült eltörölnie a magas társadalom régi hierarchiáját. Az Alameda Central közelében lévő kúriákban egy családot továbbra is a vezetéknevei, kocsijai és vagyona alapján ítéltek meg.
Leonor a világ legalacsonyabb helyét foglalta el.
Don Tomás Villaseñor lánya volt, aki egy querétarói kisbirtokos volt, és adósságokat és egy jelzáloggal terhelt házat hagyott maga után. A fővárosban való jelenlétét Beatriz nagynénje félénk segítségének köszönhette, aki naponta emlékeztette rá, mennyibe kerülnek a ruhái, az étkezései, sőt még a hálószobai lámpájának olaja is.
Leonor csak egy tisztességes férjet szeretett volna találni, mielőtt a hitelezők mindkettőjüket kilakoltatják a házból. Elfogadott volna egy özvegy orvost, egy becsületes kereskedőt, vagy egy olyan férfit, aki képes volt neki nyugodt életet biztosítani.
A szépsége bonyolította a dolgokat.
Zöld szeme és vörösesbarna haja megragadta Joaquín de la Torre, az évszak legkívánatosabb agglegényének tekintetét. Egy kontratánc közben a férfi néhány másodperccel tovább bámulta a megengedettnél.
Doña Carlota Valdés észrevette ezt a pillantást.
Carlota egy bányászvagyon örököse volt, és hónapok óta meg volt győződve arról, hogy Joachim előbb-utóbb megkéri a kezét. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy elszegényedett lány felkeltse a figyelmét.
Úgy döntött, hogy elpusztítja a megözvegyült Santa Aurelia grófnő nagybálján.
Az est legtöbbet emlegetett vendége Alejandro Alarcón volt. Bár a címek elvesztették hivatalos elismerésüket, mindenki még mindig Miraflores márkijának hívta. Öt éve nem vett részt társasági összejövetelen.
Magas volt, fekete, ezüstös csíkokkal tarkított hajával és olyan széles vállával, hogy mintha egy egész ajtónyílást betöltött volna. Bal állán egy szabálytalan sebhely húzódott, a függetlenségi háborúra emlékeztetve.
De nem a külseje rémítette meg a társadalmat.
Dühkitörésekről, megvert szolgákról és a birtokán megrongált bútorokról keringtek a történetek. A legsötétebb pletyka szerint párbajban megölte testvérét, Rafaelt, és befolyását felhasználva eltussolta a bűncselekményt.
Ezért senki sem mert leülni mellé vacsora közben.
Carlota egy félreeső szobában találta Leonort.
– A nagynénje újabb levelet kapott a hitelezőktől – mondta. – A váltót holnap kell kifizetni. Ha nem ad át 8000 pesót, elveszítik a házat, és esetleg börtönbe is kerülnek.
Leonor elsápadt.
— Honnan tudod ezt?
„Apám megvette az adósságot. Rá tudom venni, hogy elengedje, de tenned kell nekem egy kis szívességet.”
Carlota az étkezőre mutatott.
– Ülj Alejandro Alarcón mellé. Maradj ott az első két fogás alatt, és kérd meg, hogy beszéljen veled.
-Mert?
– Mert tudni akarom, hogy a szörnyeteg megoszthat-e egy asztalt anélkül, hogy lerombolná azt.
Clara Villalpando, Carlota elválaszthatatlan társa, felnevetett.
– És ha sírva mész el, legalább mindenkit szórakoztattál.
– Nem veszek részt a gúnyolódásban.
Carlota közeledett.
„Ha visszautasítod, azt mondom, hajnalban találtak rád a kertben egy szolgával. Napkelte előtt senki sem fog látni. A nagynénje elveszíti a házat, és soha nem találsz munkát egy tisztességes családnál.”
Leonor megértette, hogy nincs más választása.
—Elfogadom.
Remegő kézzel lépett be a nagy ebédlőbe. A vendégek kerülték a közvetlen pillantást Alexanderre, bár legyezők mögött mindannyian róla beszéltek.
Leonor kihúzta a jobb oldali széket. A márványpadlóhoz csapódó fa hangja mindenkit elhallgattatott.
Alejandro percekig nem nézett rá.
A szolgák levest és fürjet szolgáltak fel, de Eleanor egy falatot sem tudott enni. Beszélgetést kellett kezdeményeznie, hogy teljesítse a kihívást.
– Gyönyörű volt a zene ma este.
Alejandro lassan elfordította az arcát. A szeme nem fekete volt, ahogy a lány képzelte, hanem kék és mélyen fáradt.
„Meg akarsz halni, kisasszony, vagy senki sem figyelmeztetett, hogy ez a szék okkal üres?”
A hangja nem volt erőszakos. Mély és veszélyes volt.
– Csak egy helyre volt szükségem.
„Még 50 hely van.” Úgy döntött, hogy ahhoz a férfihoz ül, aki – ezek szerint – gyerekeket eszik reggelire, és a saját testvéreit vacsorára. Miért?
Leonor önkéntelenül is Carlotára pillantott.
Alejandro követte a tekintetét. Látta Leonor régi, gondosan megfoltozott ruháját, ökölbe szorított kezét és Carlota türelmetlen mosolyát a szoba túlsó felén.
Vezett már embereket csatában. Tudta, hogyan kell felismerni a lesből támadókat.
„Ez egy fogadás” – vonta le a következtetést.
Egy könnycsepp jelent meg Leonor szemében, de nem hagyta, hogy lecsorgjon.
„Ha két fogást itt töltök, a nagynéném adósságai ki lesznek fizetve. Ha elmegyek, a hírnevemet romba döntöm. Ígérem, nem zavarlak. Láthatatlannak fogok tenni magam.”
Sándor fogta az ezüstkancsót, és megtöltötte a csészéjét.
– Igyál. Úgy néz ki, mintha mindjárt elájulna, és nem akarom, hogy holnap azt mondják, én mérgeztem meg.
Leonor ivott egy kortyot.
Alejandro a lány felé hajolt, eltakarva a többi vendég elől a kilátást.
