Arra kérték, hogy üljön le a „Gyilkos Herceg” mellé; aztán az odahajolt hozzá és megnevettette.

– A csend nem lesz elég. Azok a nők arra várnak, hogy szenvedni lássák.

— Mit javasolsz?

Egy lassú mosoly átalakította a főváros legrettegettebb emberének arcát.

– Adjunk nekik egy másik műsort. Mosolyogj, mintha épp most mondtad volna el nekik Mexikó legviccesebb titkát.

Leonor engedelmeskedett. Először idegesnek tűnt a nevetése.

– Most pedig gyere egy kicsit közelebb – tette hozzá. – Elmagyarázom, miért termelnek Charlotte apjának bányái sokkal kevesebbet, mint amennyit a társainak bevall.

Alejandro számos nevetséges titkot mesélt el a teremben tartózkodó legfellengzősebb családokról. Leonor nevetése őszintének bizonyult.

Carlota abbahagyta a mosolygást.

A vendégek döbbenten figyelték, ahogy a feltételezett szörnyeteg úgy beszélget a fiatal nővel, mintha régi barátok lennének. Alejandro a családja felől érdeklődve hallgatta.

– Az apám lovakat tenyésztett – magyarázta Leonor –. Ragyogóan bánt az állatokkal, de a pénzzel borzalmasan bánt.

Alejandro letette a villát.

—Don Tomás Villaseñor, Querétaróból?

– Ismerted őt?

– Nem személyesen. A háború alatt a századom 12 lovukat kapott. Én egy Villám nevű feketét lovagoltam. Ez az állat élve kimentett egy Azcapotzalco közelében történt rohamból.

Leonor szeme megtelt könnyel.

– Apám sokat beszélt a Relámpagoról. Mindig azon tűnődött, ki lovagolta meg.

– Mondd el az emlékének, hogy olyan ember volt, aki soha nem feledkezett meg az értékéről. Ha ez a társadalom megveti őt apja adósságai miatt, és nem emlékszik a szolgálataira, akkor ez a társadalom hálátlanokból áll.

Amióta megérkezett a fővárosba, Leonor most először érezte magát tehernek. Egy derék férfi lánya volt, aki mellette ült, és tisztelettel emlékezett rá.

Amikor a második fogás véget ért, Carlota odalépett.

-Látom, túlélted.

Leonor felállt.

– Teljesítettem a feltételünket. Nagynéném adósságát várhatóan holnap elengedik.

Carlota kinyitotta a legyezőjét.

„Nem tudom, miről beszélsz. Könyörögtél nekem pénzért, és én visszautasítottam. Az apám soha nem fizette volna ki egy tönkrement család adósságait.”

Leonor úgy érezte, mintha a világ összeomlana.

A fogadás kezdettől fogva csapda volt.

Alejandro felállt. Árnyéka Carlotára vetült, és arckifejezése miatt a közelben állók hátrahőköltek.

„Hallottam a feltételt” – mondta. „Egy adósságot felhasználva kényszerített egy nőt, hogy leüljön egy férfi mellé, akit veszélyesnek tartott. Aztán azt tervezte, hogy megszegi az ígéretét.”

– Csak vicc volt.

– Egy család tönkretétele nem tréfadolog.

Alejandro egy összehajtogatott dokumentumot vett elő a kabátja belső zsebéből.

– Miközben vacsoráztunk, elküldtem a titkárnőmet, hogy beszéljen apád képviselőjével, aki a szomszéd szobában kártyázik. Épp most szereztem meg Doña Beatriz váltóját.

Négy részre tépte a dokumentumot.

– Az adósság már nem létezik.

Leonor ránézett, képtelen volt megszólalni.

– Ez nem jótékonyság – magyarázta Alexander. – Tekintsd úgy, mint egy katona életét megmentő lóért járó késedelmes fizetésre.

Carlota elsápadt.

– Ami téged illet, ne feledd, hogy a mások lerombolására épülő hírnév végül felemészti azt, aki létrehozta.

Alexander a karját nyújtotta Eleanornak.

– Elkísérhetlek a hintódig?

– Megtiszteltetés lesz.

Másnap reggel az egész főváros róluk beszélt.

A következő hetekben Miraflores hintója naponta megjelent Doña Beatriz háza előtt. Alejandro és Leonor sétálgattak az Alameda mentén, könyvesboltokat látogattak meg, és megtekintették Doña Beatriz birtokának istállóit.

Rájött, hogy Alejandro sem erőszakos, sem labilis nem volt. Hagyta, hogy a pletykák távol tartsák egy olyan társadalomtól, amelyet megvetett.

Leonorban olyan nőre lelt, aki hízelgés és félelem nélkül tudott vele beszélni.

Carlota nem bírta elviselni, hogy együtt láthassa őket.

Három héttel később egy névtelen röpirat jelent meg. Azt állította, hogy Leonor egy szolgáló gyermekét várja, és hogy elcsábította a volt márkit, hogy elrejtse szégyenét. Azt is állította, hogy tudja az igazságot Rafael haláláról, és zsarolja őt.

Egy társasági összejövetel során több nő hátat fordított Leonornak.

Megalázva kiment az esőbe, és elindult a nagynénje házához. Amikor átázva megérkezett, Alejandrót ott találta, aki várta.

Betakargatta a kabátjába.

„Hazugságokat tettek közzé” – zokogta Leonor. „Többé nem láthat engem. Velem együtt a sárba fogják rángatni a nevét.”

– A nevem már öt éve a sárban van. Biztosíthatlak, hogy már hozzászokott.

Alejandro a kezébe fogta az arcát.

– De mielőtt megkérdezném, amiért jöttem, tudnod kell az igazságot Rafaelről.

Leültek a tűz mellé.

„A bátyámmal nem vívtunk párbajt. A felkelő sereggel voltunk egy csata során. Rafael kapitány volt, fiatal és kétségbeesetten vágyott hőssé válni. Nem engedelmeskedett egy parancsnak, és embereit közvetlenül az ellenséges lovasság ellen vezette.”

Alejandro megérintette az állán lévő sebhelyet.

– Utánalovagolva kaptam ezt a kardcsapást. Sikerült kihúznom a harcból, de seb volt a mellkasán. A karjaimban halt meg.

– Akkor miért mondják, hogy te ölted meg?

„Mielőtt meghalt, arra kért, hogy védjem meg a becsületét. Ha kiderülne, hogy megtörte a formációt és 20 ember halálát okozta, anyánknak nem kellett volna viselnie a szégyent. Jelentettem, hogy Rafael az álláspontja védelmében halt meg.”

Egy hadnagy, aki ismerte a történet egy részét, egy másik verziót adott el az újságoknak. Azt állította, hogy a testvérek egy nő miatt veszekedtek össze, és hogy Alejandro a kialakult zűrzavarban megölte Rafaelt.

„Nem tudtam megvédeni magam anélkül, hogy fel ne fedjem, mit tett a bátyám. Hagytam, hogy gyilkosnak nevezzenek, hogy anyánk egy hőst gyászolhasson.”