Az együttélés csak néhány hétig tartott.

Teréznek nem volt türelme a gyerekekhez, és hozzászokott az egyedülléthez.

Egyik éjjel felrobbant.

–Sajnálom, de el kell menned. Nem azért választottam három unokát, vagy hogy dada legyek, mert a fiam felelőtlen.

Valeria azonnal felhívta Mauriciót.

Reméltem, hogy egyszer megvédi a gyerekeit.

Ehelyett ezt hallotta:

„Talán el kellene kezdened anyagilag hozzájárulni. Meddig tervezed még mások pénzéből élni?”

Valeriának néhány másodpercbe telt, mire megértette.

– Én nevelem a három gyerekedet.

„Minden nő ezt csinálja. Vannak, akik dolgoznak is, és gondoskodnak magukról. Nézz csak magadra, Valeria. Már nem is úgy nézel ki, mint az a nő, akit feleségül vettem.”

Ez volt az utolsó megaláztatás, amit elszenvedett.

Azon az estén, miközben Emiliano-t fürdette, meglátta a jegygyűrűt a férfi kezén.

Másnap zálogba adta.

Ebből a pénzből négy buszjegyet vett abba a jaliscoi kisvárosba, ahol a szülei éltek.

Évekig azt mondogatta nekik, hogy a házassága csodálatos. Most el kellett mondania nekik az igazat.

Az anyja sírt.

Az apja egyszerűen csak átölelte.

– Maradj itt – mondta neki. – Lehet, hogy ez a ház nem egy flancos, de soha nem kell majd engedélyt kérned, hogy bejöhess.

Valéria úgy döntött, újrakezdi.

A nagyobb gyerekeket beíratotta iskolába, a kisebbet az anyjánál hagyta, és beiratkozott egy klinikai kozmetológiai tanfolyamra, kamatoztatva ápolói tudását.

Emellett válópert is indított.

Amikor visszatért Guadalajarába, hogy aláírja a dokumentumokat, Mauricio közömbösnek tűnt.

– Már itt volt az ideje – mondta.

Valéria meglepetten nézett rá.

– Akkor miért nem kérted a válást?

Mauricio elmosolyodott.

– Mert nem akartam úgy kinézni, mint az a nyomorult, aki elhagyta a feleségét és három gyerekét. Jobb volt megvárni, amíg az ember belefárad.

Ez a mondat már eleve kegyetlen volt.

De amit ezután mondott, megváltoztatta Valeria egész házasságának jelentését.

„Különben is, ennek sosem kellett volna ilyen sokáig tartania. A veled kötött házasságnak más célja volt.”

Valeria érezte, hogy eltűnik a levegő a szobából.

— Milyen célból?

Mauricio odahajolt hozzá.

És most először volt hajlandó elmondani neki, hogy valójában miért is őt választotta.

3. RÉSZ

– Azért vettem feleségül, hogy bosszantsam az anyámat.

Valeria azt hitte, félrehallott valamit.

– Mit mondtál?

Mauricio nem nézett félre.

– Teresa mindig is irányítani akarta az életemet. Mit tanuljak, hol dolgozzak, kivel járjak. Amikor elkezdett beszélni nekem az ismerősei lányairól, és arról, hogy egy „társadalmi helyzetemhez hasonló” nővel kellene feleségül mennem, úgy döntöttem, megmutatom neki, hogy nem tud irányítani.

Valeria ürességet érzett a gyomrában.

– És engem választottál erre?

– Tökéletes voltál.

Nem volt szégyen a hangjában.

Ez volt a legfájdalmasabb része.

„Mindent megéltél, amit nem akart: egy fillérek nélküli ápolónő egy kisvárosból, tekintélyes vezetéknév és kapcsolatok nélkül. Tudtam, hogy anyám dühös lesz.”

Valeria emlékezett arra a délutánra az orvosi rendelőben.

A háromszáz dollár.

A sértések.

A kifejezés, amit évekig gyűlöltem.

„A fiam nem tud feleségül venni egy olyan lányt, mint te.”

Azt hittem, hogy Teresa egy elítélő nő, aki soha nem fogja megérteni fia szeretetét.

Most már megértette, hogy ez a nő Mauriciónak egy olyan részét ismeri, amit ő korábban nem volt hajlandó látni.

– Szóval sosem szerettél engem?

Mauricio vállat vont.

– Nem azt mondom, hogy nem szerettelek. Eleinte összeillettünk. Kedveltelek. Különben is, évekig nem éltél rosszul. Mindent én fizettem.

– Három gyermekünk volt.

– Ez nem volt benne a tervben.

Valeria úgy lépett hátra, mintha megütötte volna.

– A gyerekeink sem voltak benne a tervedben?

–Ne dramatizálj. Történtek dolgok. Aztán már volt egy gyermekünk, aztán megérkezett a lány, és végül Emiliano. De ez már túl sok volt. Elképzeltem egy másik életet.

Valeria könnyeket érzett a szemében, de nem volt hajlandó sírni előtte.

– Kihasználtál minket.

– Ne túlozz. Neked is van valami. Mikor élhettél így a kórházi fizetésedből, mint velem?

Aztán rájött, hogy a vitatkozásnak nincs értelme.

Az előtte álló férfi nem érzett bűntudatot.

Mauricio még azt is elmagyarázta neki, hogy miután Valeria felhívta Teresát, és az anyja házában lakott, a férfi „bosszúja” elvesztette értelmét.

„Meg akartam mutatni neki, hogy lehet családom anélkül is, hogy rá lenne szükségem. De végül hozzá fordultál. Olyan volt, mintha beismerted volna, hogy igaza van.”

Valéria alig hitte el.

– Ezért kezdtél el eltűnni?

– Részben. Én is elegem volt a helyzetből.

– És a gyerekek?

Mauricio bosszúsan felsóhajtott.

– Maradhatnak nálad.

Nem volt vita a gyermekelhelyezésről.

Mauricio nem kedvelte őt.

Nem veszekedett bútorok, megtakarítások vagy holmik miatt sem.

Valeria tartásdíjat kért, bár az ügyvédje figyelmeztette, hogy ez bonyolult lehet, mivel Mauricio otthagyta az ügynökséget, és munkanélkülinek vallotta magát.

Ő maga is megerősítette.

„Nem fogok rendes munkát vállalni csak azért, hogy elvegyék a fizetésem felét. Ha pénzt akarsz, kérdezd meg anyámat. Biztos vagyok benne, hogy boldogan bebizonyítja, hogy jobb ember nálam.”

Valeria remegve távozott a találkozóról.

A faluba vezető visszaúton a busz ablakának dőlve sírva aludt el.

Nem Mauricióért sírtam.

Azt a nőt sírta, aki volt.

Annak a lánynak, aki megvédte a szerelmét Teresával szemben.

Azokért az évekért, amelyekben igazolta a hiányzásokat, a megaláztatásokat és az elhagyásokat.