Aztán Brandon mosolya lassan eltűnt.
Lisa elöl állt halványkék viráglányruhában.
Oldalra dőlt, próbált mögém látni.
Aztán a homloka ráncolódott.
„Anya?”
Megálltam.
“Mi?”
A lány rámutatott.
„Miért van a nevem azon a bőröndön?”
Összeszorult a gyomrom.
„Milyen bőrönd?”
A húgom előresietett, és felemelte a vonatom egy részét.
Egy pillanatig az agyam nem tudta felfogni, mit nézek.
Apró szövetből készült bőröndökkel varrták az egész menyasszonyi ruhámat.
Nyolc közülük.
És a vonatom legvégéhez volt rögzítve a legnagyobb.
Egy kis címke lógott róla.
LISA.
Elállt a lélegzetem.
Aztán Barbarára néztem.
„Mit tettél?”
Az első sorban állt, teljesen nyugodtnak tűnt.
„Egyszerűen csak becsületesen csináltam a ruhádat.”
Valaki suttogta,
„Ó, te jó ég!”
Barbara úgy folytatta, mintha egy kitüntetésről magyarázna.
– A fiam nem csak feleségül fog venni, ugye?
A vonat felé intett.
„Most már mindenki láthatja, milyen terhet hozol a házasságába.”
Egy apró hangot hallottam magam mellett.
Liza.
Megfordultam.
Az arca eltorzult.
„Poggyász vagyok?”
Minden forró lett bennem.
Azonnal megragadtam a kezét.
„Nem. Egyáltalán nem.”
Aztán Brandonra néztem.
Nem rám nézett.
A bőröndöket bámulta.
Aztán lassan az anyja felé fordult.
Soha ezelőtt nem láttam ezt a kifejezést az arcán.
A lelkészre nézett.
„Adj nekem öt percet.”
Aztán elsétált.
Egyenesen a folyosón.
Ki a főbejáraton.
Utána bámultam.
Az első gondolatom az volt, hogy levegőre van szüksége.
A második gondolatom megrémített.
Mi lett volna, ha Barbara végre eléri őt?
Utáltam magam, amiért egyáltalán eszembe jutott.
Brandon éveken át bizonyította, hogy szereti Lisát.
De ez megalázó volt.
Nyilvános.
Rendetlen.
És Barbara szinte elégedettnek tűnt.
Megigazította a kabátját.
Öt perc múlva újra kinyíltak az ajtók.
Brandon belépett.
Lisa kis lila bőröndjét cipelte.
Megállt a szívem.
Lisa bámult.
„Az az enyém.”
Barbara is látta.
És hirtelen elmosolyodott.
Lassú, elégedett mosoly.
– Örülök, hogy végre észhez tértél.
Brandon nem válaszolt.
Végigsétált a folyosón.
Aztán letette a bőröndöt a földre Lisa elé.
A cipzár felé nyúlt.
Barbara mosolya eltűnt.
„Brandon.”
Nem törődött vele.
„Brandon, ne itt nyisd ki.”
Most idegesnek látszott.
Nagyon ideges.
Emlékeztem, hogy Lisa megígértette velem, hogy nem nézem meg azt a táskát.
Most először tűnődtem el azon, hogy mit pakolhatott bele.
Brandon az anyjára nézett.
„Van valami, amit látnod kell, mielőtt egy szót is szólsz.”
Aztán kinyitotta a bőröndöt.
Belül hétköznapi dolgok voltak.
Pizsama.
Egy kitömött nyúl.
Két ing.
Zokni.
Csillogó szandálok.
Brandon óvatosan félretolta őket.
Alatta egy kézzel készített képkeret volt.
Élénk kék karton.
Arany csillogás.
Olcsó műanyag ékszerek, egyenetlenül ragasztva a szélek köré.
Benne egy fénykép volt Brandonról és Lisáról az egyik focimeccsén.
A tetejére, ferde betűkkel ezt írta:
AZ ÚJ APUKA ÉS ÉN.
Befogtam a számat.
Liza halkan beszélt.
„Ez lett volna az esküvői ajándékod.”
Brandon óvatosan felemelte a keretet.
„Tökéletes.”
Aztán visszanézett a bőröndbe.
– De hol van a rajz?
Lisa megdermedt.
„Brandon apa, nem.”
Már felvett egy összehajtott színespapírlapot.
A reakciója megállította.
Lisa lenézett.
A szeme megtelt könnyel.
„Gran-Barbara azt mondta, dobjam ki.”
Brandon arca megváltozott.
– Megmutattad neki?
Liza sírni kezdett.
Az anyjára nézett.
Aztán kibontotta a rajzot.
Négy pálcikafigura állt kézen fogva egymás mellett.
Lisa mindegyiket lila filctollal jelölte meg.
ANYA.
APU.
NEKEM.
NAGYMAMA.
Kivéve, hogy a NAGYMAMA nevet két vastag kék vonallal áthúzták.
Mellette, félreérthetetlenül felnőtt kézírással, egyetlen szó állt.
NEM.
Brandon a lapra meredt.
Aztán felemelte.
„Te csináltad ezt?”
Barbara felemelte az állát.
“Igen.”
A szoba teljesen elcsendesedett.
– Javítottam – mondta. – Nem vagyok a nagymamája, és soha nem is leszek.
Brandon állkapcsa megfeszült.
Visszanézett Lisára.
– Ezért kérdeztél a babáról?
Összeszorult a gyomrom.
Három nappal korábban Lisa valami furcsát kérdezett Brandontól.
Tudni akarta, hogy vajon akkor is szeretni fogja-e, ha egyszer közös gyerekünk lesz.
Egyikünk sem értette, honnan jött a kérdés.
Nem volt hajlandó magyarázkodni.
Most bólintott.
„Barbara azt mondta nekem, hogy ha majd igazi gyerekeid lesznek, azok lesznek az unokái.”
Brandon teljesen megdermedt.
„Azt mondta, hogy fontosabbak lesznek, mert tényleg a tiéd.”
Barbarához fordult.
„Megmondtad neki, hogy MIT?”
Barbara keresztbe fonta a karját.
„Túloz.”
„Hét éves.”
„Megmondtam neki az igazat. Lesznek majd saját gyerekeid is. Gyermekek, akik a te véredben folynak. Ők lesznek az unokáim.”
Megvonta a vállát.
„Van különbség.”
Brandon a rajzra nézett.
Aztán a menyasszonyi ruhámról lógó bőröndökre.
Aztán az anyjára.
„Megaláztad a menyasszonyomat és egy hétéves gyereket mindenki előtt, akit ismerünk.”
„Megpróbáltam megakadályozni abban, hogy anélkül hozz döntést, hogy megértenéd a következményeket.”
„Milyen következményekkel jár?”
Barbara Lisára mutatott.
“Ez.”
Lisa összerezzent.
Valami megváltozott Brandon arckifejezésében.
Abban a pillanatban tudtam, hogy a beszélgetés már nem az esküvői ruhámról szólt.
Átadta nekem a keretet és a rajzot.
Aztán Lisa elé térdelt.
„Emlékszel, mit kérdeztél tőlem, amikor megkértem anyád kezét?”
Lisa megtörölte az orrát.
„Megkérdeztem, hogy nekem is van-e apukám.”
„És mit mondtam én neked?”
Szipogott egyet.
„Ha engem elfogadsz.”
Brandon elmosolyodott.
“Pontosan.”
Letörölt egy könnycseppet az arcáról.
„És a válaszomban semmi sem változott.”
Lisa mindkét karjával a nyaka köré fonta a kezét.
Felemelte.
Aztán Barbarához fordult.
„Lisa a lányom.”
Barbara megrázta a fejét.
„Brandon…”
„Ő a lányom.”
