Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó.

Don Ricardo belépett, leült a szoba közepére, és így szólt:

– Mindenki üljön le.

Csatlakoztattam a mobiltelefonomat a tévéhez.

Elena hangja felcsendült:

– A meny már nem számít. Majd később kitaláljuk, hogyan szabadulunk meg tőle.

Beatriz abbahagyta a sírást.

– Anya… te vagy az.

„Akik elvittek, engem kerestek” – mondtam neki. „Összekevertek velem, mert a ruhámat viselted.”

Beatriz az anyjára nézett.

– Mondd, hogy nem igaz.

Elena nem válaszolt.

Don Ricardo letette a DNS-jelentést az asztalra.

Mateo elolvasta és elsápadt.

-Ez mit jelent?

– Holnap hivatalosan is megismételjük a vizsgát – mondta Don Ricardo. – És anyádnak harmincnégy évnyi hazugságról kell majd magyarázkodnia.

– Sofia el akar pusztítani minket! – kiáltotta Elena.

– Akkor nem lesz gondod megismételni a tesztet.

Csend.

Mateo rám nézett.

– Zsófia, bocsáss meg!

Elővettem a válási papírokat.

– Te kérted. Most már én is akarom.

Mindenki előtt aláírtam.

Abban a pillanatban Don Ricardo hívást kapott. Néhány másodpercig hallgatózott, majd Elenára nézett.

– Már tudjuk, honnan származik a váltságdíj.

Elena elvesztette a színét.

– És azt is tudjuk, kit hívtál fel, mielőtt felbérelted azokat az embereket, akik Sofia ellen indultak.

Don Ricardo egy újabb dossziét hagyott az asztalon.

Mateo elolvasta az első nevet, és elvesztette a hangját.

Amit hamarosan felfedezni készült, az nemcsak azt árulta el neki, hogy ki az igazi apja.

Azt is el akarta árulni, hogy Elena meddig ment el a hazugsága védelmében.

3. RÉSZ

A dossziéban Julián Salgado név szerepelt.

Máté kétszer is elolvasta.

-Ki az?

Elena lehunyta a szemét.

Don Ricardo jótállt érte.

– Egy férfi, akinek a múltjában zsarolás, erőszakos adósságbehajtás és bűnszövetkezet volt. Harmincöt évvel ezelőtt sofőrként és testőrként dolgozott egy olyan cégnél, ahol az édesanyád adminisztratív asszisztens volt.

Mateo Elenára nézett.

– Mi köze nekem ehhez?

Senki sem válaszolt.

Beatriz a kanapén ülve maradt, átölelve magát.

Végre Elena megszólalt.

– Ez egy ifjúkori hiba volt.

Don Ricardo száraz, örömtelen nevetést hallatott.

– Egy ifjúkori hiba harmincnégy évig tart?

Elena eltakarta az arcát.

A történet darabokban jött ki.

Mielőtt feleségül ment Don Ricardóhoz, Elena hol szakított, hol szakított a kapcsolatával. Amikor találkozott Ricardóval, a férfi már kezdett sikereket elérni, és pontosan azt az életet testesítette meg, amilyet Elena szeretett volna. Röviddel ezután teherbe esett. Biztosította Ricardót, hogy a gyermek az övé. Julián bajba került, és eltűnt, majd Elena soha többé nem kereste… egészen addig, amíg szüksége nem volt valakire, aki hajlandó megijeszteni, elrabolni vagy eltüntetni valakit pénzért.

Nekem.

„Te hívtad fel azt a férfit, hogy megszabadulj Sofiától?” – kérdezte Mateo.

Elena sírt.

–Csak azt akartam, hogy elmenjen. Hogy ne avatkozzon bele olyan dolgokba, amik nem az ő dolgai.

– Elrendelted egy nő elrablását – mondta Beatriz elcsukló hangon –, és ehelyett engem raboltak el.

Elena megpróbálta megérinteni.

Beatriz félreállt.

-Ne érj hozzám.

Most láttam először igazi félelmet anyósom arcán.

Nem a rendőrség miatt.

Nem a pénzért.

A saját lánya szemén keresztül.

Don Ricardo arról számolt be, hogy ügyvédje már biztosítja az ügyészség számára a legálisan megszerezhető pénzügyi információkat és elérhetőségeket. Nem szándékozott befolyással megoldani az ügyet; azt akarta, hogy minden a megfelelő csatornákon keresztül történjen.

A hivatalos DNS-tesztet napokkal később végezték el.

Az eredmény megerősítette azt, amit magamban felfedeztem: Mateo nem Don Ricardo biológiai fia.

Ez nem tette automatikusan Mateót bűnössé semmiben. És nem törölte el a harmincnégy évnyi együttélést sem. De lerombolta a hazugságot, amire Elena a családot építette.

Don Ricardo eltávolította Mateót az összes üzleti döntésből, amíg ügyvédei áttekintették a szerződéseket, meghatalmazásokat és a legutóbbi tranzakciókat. Frissítette a végrendeletét is. Nem dührohamában tette, hanem jogi tanácsadóval.

Csak egy dolgot kértem: hogy eljussak onnan.

A válás folytatódott.

Mateo hetekig hívogatott.

–Kétségbeesetten vágytam Beatrizre.

-Értem.

– Anyám manipulált engem.

– Ezt én is értem.

– Akkor miért nem kezdhetjük újra?

A válasz egyszerű volt.

– Mert amikor féltem és kértelek, hogy hallgass meg, te mégis megvádoltál. A szerelem, amelynek bizonyítékra van szüksége ahhoz, hogy higgyen nekem, haszontalan számomra.

Elhagytam Mexikóvárost, és visszatértem Veracruzba anyámmal, Lucíával. A tengerpart közelében lakott, és évek óta mondogatta, hogy költözzek hozzá, ha valaha újra kellene kezdenem az életemet.

A válási összeg egy részéből és a Ricardo úr által a házában elszenvedett károkért járó kártérítésből kifizetve kibéreltem egy kis, tengerre néző lakást egy csendes környéken Boca del Río közelében.

Nem volt luxus.

Hámló falai, egy régi bárpultja és hatalmas ablakai voltak.

Kávézóvá alakítottuk.

Anyukám reggelente kukoricakenyeret sütött. Én kávét főztem, és megtanultam név szerint ismerni a vendégeket. Hétvégén családok, diákok és turisták jöttek. Nem kerestünk milliókat, de jól aludtam.

Hat hónapig azt hittem, vége a pokolnak.

Amíg egy fekete furgon nem kezdett feltűnni, ahogy bezárult.

Két hét alatt háromszor láttam.

Negyedszerre három férfi jött be. Kávét rendeltek, csendben körülnéztek a helyen, majd anélkül távoztak, hogy befejezték volna.

Felhívtam Don Ricardót.

„Nem akarlak megijeszteni” – mondta –, „de Julián eltűnt, mielőtt az ügyészség letartóztathatta volna az első ügyben. Elena ellen nyomozás folyik, és korlátozások vonatkoznak rá, de még mindig vannak kapcsolatai. Ne csinálj semmit önállóan.”