Beatriz diadalmasan mosolygott.

Lucia vette át a mikrofont.

– Beatriz asszony, mindig azt mondod, hogy feladtad a szakmai fejlődésedet a családodért. Diego és én úgy gondoljuk, hogy egy kézitáska nagyon apró ajándék lenne ahhoz képest, amennyi lehetőség – ön szerint – még mindig kincs.

Beatriz tágra nyitotta a szemét.

– Ezért döntöttünk úgy, hogy adunk neki valami jobbat: egy lehetőséget, hogy visszanyerje függetlenségét.

Átadta neki a dobozt.

Beatriz levette a masnit, felemelte a fedelet, és kivette a keretet.

Néhány másodpercbe telt, mire megértette.

Aztán hangosan felolvasta:

– „Állásajánlat: Takarítófelügyelő. Fizetés tizenkétezer-ötszáz. Jogi juttatások. Étkezés benne foglaltatik.”

A szoba elcsendesedett.

„Mi ez a szemét?” – suttogta.

– Egy álláslehetőség – felelte Lucia. – Már kértem. Hétfőn még lehet jelentkezni.

Joaquín hangos nevetésben tört ki az asztal másik végéről.

– Na, ez aztán ajándék! Ötvenévesen is elkezdheted.

Beatriz remegett a dühtől.

„Ernesto! Csinálj valamit! Vedd ki ezt a nőt a bulimból! És mondd meg a fiadnak, hogy mindenből kizárom!”

Mindenki a tanár felé fordult.

Lucía arra számított, hogy a szokásos módon lehajtja a fejét.

De Ernesto lassan letette a szalvétát az asztalra.

Felállt.

És amikor megszólalt, a házából előbukkanó rémült férfi nem jelent meg.

Megjelent a professzor, aki egyetlen pillantással egy egész előadótermet el tudott volna hallgattatni.

– Ülj le, Beatriz!

Mozdulatlan maradt.

– Mit mondtál?

-Leül.

Beatriz harminc év óta először engedelmeskedett.

Ernesto megigazította a szemüvegét.

– Mivel említetted az örökléseket, a fenyegetéseket, és azt, hogy ki rúghat kit, azt hiszem, ma alkalmas alkalom kínálkozik arra, hogy tisztázzunk néhány dolgot.

Diego egy pillanatra elállt a lélegzete.

Lucia érezte, hogy valami hatalmas dolog készül eltörni.

És amit Ernesto mindenki előtt mondani készült, az örökre megváltoztatta volna azt a családot…

3. RÉSZ

A szoba olyan csendes lett, hogy hallani lehetett a légkondicionáló zümmögését.

Ernesto mindkét kezét az asztalra helyezte.

„Harmincegy éven át” – kezdte – „engedtem, hogy összekeverd a házasságot az engedelmességgel. Fizettem az ízlésedért, az utazásaidért, a kezeléseidért, a találkozóidért, a szeszélyeidért, sőt még az adósságaidért is. Valahányszor megpróbáltam határt szabni, jelenetet rendeztél. És valahányszor engedtem, meggyőzted magad arról, hogy jogod van többet követelni.”

Beatriz elsápadt.

– Ernesto, ne csinálj magadból hülyét.

– Évtizedekig hülyét csináltam magamból.

Beatriz néhány barátja egymásra nézett.

Senki sem avatkozott közbe.

Ernesto folytatta:

– Azt is mondtad, hogy kihagyod Diegót az örökségből. Szeretném tudni, hogy melyikből. A lakás, ahol lakunk, a szüleimé volt, és az enyém is. Én örököltem, mielőtt bármilyen vagyonjogi vita merült volna fel közöttünk.

Beatriz kinyitotta a száját.

– A feleséged vagyok. A fele megillet.

– Nem arról a birtokról.

Az arckifejezése megváltozott.

Most először jelent meg az igazi félelem.

– Nem mernéd.

Ernesto mély levegőt vett.

– Holnap beszélek egy ügyvéddel, hogy elindítsuk a válópert.

Diego teljesen mozdulatlan maradt.

Lucia érezte, ahogy megszorítja a kezét az asztal alatt.

Beatriz a tenyerébe csapott.

-Megőrült vagy!

– Nem. Talán csak most kezdek megszűnni létezni.

– Egész életedben gondoskodtam rólad!

– Nem, Beatriz. Te győzted le a félelmemet. Ez más.

A kifejezés úgy esett, mint a kő.

Joaquín a tányérjára nézett, hogy elrejtse a mosolyát.

Beatriz a vendégekhez fordult, támogatást kérve.

– Hagyod, hogy így megalázzon a születésnapomon?

Az egyik barátja úgy tett, mintha üzenetet olvasna.

Egy másik elkezdte elrendezni az evőeszközöket.

Egy harmadik fel sem nézve ivott vizet.

Ernesto nem kiabált. Ez fegyverezte le leginkább.

– Negyvennyolc órád van, hogy összeszedd a holmidat a lakásból – mondta. – Viheted a ruháidat, a személyes tárgyaidat, és mindent, amiről be tudod bizonyítani, hogy magad vásároltad. Nem fogok itt vitatkozni. Már harminc éve vitatkozunk.

– Be foglak perelni!

-Csináld meg.

– El fogom mindenkinek elmesélni, hogyan bántál velem!

– Te is megteheted.

– Teljesen egyedül maradsz!

Ernesto néhány másodpercig figyelte.

– Szerintem nem lehetne rosszabb annál, mint hogy ilyen kíséretben legyél.

Beatriz felkapta a táskáját, és egy széket tolt, majd elment.

Az ajtó csapódott be.

Néhány másodpercig senki sem tudta, mitévő legyen.

Végül Ernesto felemelte a poharát.

– Elnézést kérek a látványosságért. Én sem terveztem, hogy születésnapomon válok el. De vannak napok, amikor rájössz, hogy egy döntés halogatása is egy döntés.

Joaquín felemelte a poharát.

-Azért.

Diego idegesen felnevetett.

Lucía Ernestóra nézett. Magasabbnak tűnt.

Nem egészen fiatalabb, de mindenképpen kevésbé legyőzött.

Két nappal később Beatriz Ernesto lakása előtt állt, bőröndökkel körülvéve.

Megpróbált lakatost hívni, de Ernesto már kicserélte a zárat, és az ügyvéd elmagyarázta, hogy nem tud bejutni erőszakkal.

Így hát azt tette, amit a legjobban tudott: felhívta Diegót.

– Apád teljesen megőrült. Gyere és kapj el!

Diego Lucia kíséretében érkezett.

Beatriz arra számított, hogy a fia azonnal hazaviszi.

„Hozd fel ide a holmijaimat!” – parancsolta, és a bőröndökre mutatott.

Diego nem mozdult.

– Anya, te nem fogsz velünk lakni.

Úgy nézett rá, mintha egy másik nyelven szólt volna.

-Bocsánat?

– Szerzünk neked egy bútorozott lakást egy hétre, a Portales metróállomás közelében. Már ki van fizetve.

-Egy hét?

– Igen. Hét napod van arra, hogy megszervezd, mit fogsz csinálni.