Beatriz hitetlenkedve felnevetett.

– Én vagyok az anyád.

-Tudom.

– Életet adtál nekem.

– És értékelem. De ez nem jelenti azt, hogy jogod van az enyémet irányítani.

– Az a nő szembefordított téged velem.

Lucia előrelépett.

– Nem. A fiad megtanult nemet mondani. A kettő különböző dolog.

Beatriz Lucíára mutatott az ujjával.

– Mindezt a munkával kapcsolatos ostobaságoddal kezdted.

– Nem. Ez már évekkel ezelőtt elkezdődött. Egyszerűen abbahagytam a tettetést, hogy normális.

Diego taxit rendelt.

Miközben vártak, Beatriz sírt, sikoltozott, és azzal fenyegetőzött, hogy megbetegszik.

– Itt fogok szívrohamot kapni.

Diego egy pillanatig aggódva nézett rá.

Lucía ismerte ezt a tekintetet. Ez volt az a rés, amelyen keresztül Beatriz mindig vissza tudott surranni.

Aztán Ernesto lépett ki az épület bejáratából.

Egy mappával a hóna alatt közeledett.

– Már beszéltem az orvosoddal – mondta nyugodtan. – A legutóbbi vizsgálataid rendben vannak. Ha rosszul érzed magad, hívunk mentőt. De fenyegetés hatására nem fogunk alkudozni.

Beatriz abbahagyta a mellkasának érintését.

– Te is?

– Főleg én.

Megérkezett a taxi.

A sofőr kiszállt, hogy segítsen a bőröndökkel.

Mielőtt felment volna az emeletre, Beatriz végignézett rajtuk és hármukon.

– Meg fogják bánni.

Lúcia nem válaszolt.

Ernesto, igen.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott.

A következő napokban Beatriz felhívta a családját és a barátait, mondván, hogy kirúgták, mert „egy kis ajándékot” kért. Diego végül elküldte a családnak az üzenet képernyőképét, amelybe ezt írta: „Ha igazán szeretsz, a pénzt a megtakarításaidból veszed ki. A javítás várhat.”

Ezután a felháborodott hívások abbamaradtak. Beatriz közönség nélkül maradt.

A hetedik napon Diego üzenetet kapott.

„Holnap zár a lakás. Mit tervezel tenni az édesanyáddal?”

Háromszor olvasta el a mondatot.

Azelőtt bűntudatom lett volna.

Ezúttal így válaszolt:

„Kérdezd meg, mit tervez az anyám az életével.”

Beatriz nem válaszolt.

Még aznap délután Lucía hívást kapott egy ismeretlen számról.

– Lucia Mendoza asszony vagyok? – kérdezte egy nő.

-Igen.

– Arra az étteremláncra utalok, ahol érdeklődött az álláslehetőségről. Beatriz Cárdenas asszony ma bejött.

Lucia szóhoz sem jutott.

-Bor?

– Igen. Megkérdezte, hogy még mindig betöltődik-e a pozíció.

Luciának le kellett ülnie.

Nem tudta, hogy nevessen-e.

Beatriz nem felügyelőként kezdett, mert nem volt elég tapasztalata. Operatív takarítói pozíciót ajánlottak neki betanítással, juttatásokkal és fix munkaidővel.

Először elutasította az ötletet.

Aztán megkérdezte, mennyit fizetnek.

Aztán megkérdezte, hogy van-e étkező.

És végül kitöltötte a jelentkezési lapot.

Nem volt csodálatos átalakulás. Panaszkodott az egyenruhájára, a munkaidejére és a főnökére. De nem adta fel: Ernesto lemondta a kiegészítő hitelkártyáit, Diego abbahagyta a pénzküldést, és a barátai sem fogják fizetni a lakbért.

Beatriznek most először kellett megvizsgálnia, hogy valójában mennyibe kerül a megélhetés.

Az első hónapban, amikor megkapta a fizetését, felhívta Diegót.

– Ez nagyon kevés.

– Ez a pénz, amit kerestél.

– Semmire sem elég.

–Most már érted, miért bánunk Luciával óvatosan a megtakarításainkkal.

Beatriz letette a telefont.

De azon a héten már nem kért pénzt.

Eközben Ernesto hivatalosan is megindította a válópert. Beatriz azt kérte, hogy a házasságuk évei alapján azt kapja, ami szerinte megilleti, mire Ernesto beleegyezett, hogy jogi úton rendezi az ügyet.

„A határok felállítása nem bosszút állni jelent” – magyarázta Lucíának. „Ami illik, azt megteszem. Ami nem, azt félelemből nem adom el.”

Ernesto is kezdett megváltozni. Újra meghívta a kollégáit, órák után ott maradt kávézni, sőt, két nyugdíjas professzorral még egy oaxacai kirándulást is tervezett.

„Apám nem járt el a barátaival, mióta középiskolás voltam” – mondta Diego.

– Akkor az ajándék mégis működött – felelte Lucía.

Három hónappal később Beatriz látni akarta őket.

Egy kávézóban találkoztak a Del Valle negyedben. Beatriz egyszerűen felöltözve, dizájnertáska nélkül érkezett, és leült velük szemben.

– Nem azért vagyok itt, hogy pénzt kérjek – mondta azonnal.

Diego bólintott.

-Rendben van.

– Még csak azért sem, hogy veled éljek.

-Jobb.

Beatriz Lucíára meredt, de visszafogta magát.

– Azért vagyok itt, hogy elmondjam, felajánlották nekem a műszakvezetői pozíciót.

Lucia felvonta a szemöldökét.

Gratulálok.

– Nincs szükségem a szarkazmusodra.

– Ez nem szarkazmus volt.

Beatriz gyanakodva nézett rá.

–Többet keresek. És talán jobb lakást is tudok bérelni.

Diego elmosolyodott.

– Örülök, anya.

Beatriz lenézett a kávéjába.

– Először azt hittem, mindenki megaláz. Aztán idősebb emberekkel találkoztam, akiknek komoly problémáik voltak, és akik anélkül dolgoztak, hogy bárki megoldaná a problémáikat helyettük.

Mély lélegzetet vett.

–Én is megértettem valamit. Egész életemben azt mondtam, hogy mindent feladtam érted. De… talán ezt kifogásként használtam fel, hogy ne próbálkozzak semmivel. Könnyebb volt azt mondani, hogy tartozol nekem valamivel.

Diego abbahagyta a mosolygást.

Nem számítottam rá, hogy ezt hallom.

– Elmondtad apának?

-Nem.

– Kellene.

Beatriz kinézett az ablakon.

– Apád nem akar velem többet beszélni, mint amennyire muszáj.

– Joga van hozzá.

Lassan bólintott.

Lucía most először látta, hogy egy mondatot anélkül fogad el, hogy az verekedésbe torkollott volna.

A válást hónapokkal később véglegesítették. Beatriz megkapta azt, ami a házasság éveiért törvényesen járt neki, de az örökölt lakás Ernestónál maradt. Nem volt kettéosztott kastély, és nem volt rejtett vagyon sem.