A nővér kétkezi munkásnak nézte, teljesen tudatában annak, hogy valójában ő az egész kórház tulajdonosa!
1. RÉSZ
A Santa Lucía Kórház automata ajtajai kinyíltak egy vihar kellős közepén, amely úgy tűnt, el akarta árasztani Mexikóvárost.
Mariana Torres már majdnem 16 órája szolgálatban volt. Fájt a lába, a haja kék hajgumival volt hátrakötve, és egy csésze hideg kávét ivott, amit nem tudott befejezni.
Amikor a bejárat felé nézett, egy körülbelül 42 évesnek tűnő férfit látott. Kifakult munkáskabátot, cementfoltos nadrágot és sáros bakancsot viselt. Egy rongyot nyomott a bal alkarjához.
Az őr fel sem állt, de a recepciós pultra mutatott. A legtöbben nem törődött vele.
Marianna közeledett.
– Hadd lássam a sebet.
– Nem olyan komoly a helyzet.
—Ezt azok döntik el, akik két órája nem véreztek.
A férfi levette a rongyot. A vágás mély volt.
-Hogy hívják?
—Esteban Fuentes.
– Van egészségbiztosításod?
Esteban lesütötte a tekintetét.
—Nemrég váltottam munkahelyet. A biztosításom még nem aktiválódott.
Óvatos semlegességgel ejtette ki ezeket a szavakat. Mariana ismerte ezt a hangnemet. Ezt a hangot használták azok, akiket fizetésképtelenség miatt ítéltek el.
– Először is, gondoskodjunk rólad. Aztán majd meglátjuk a többit.
– Mindig megszegi a szabályokat?
– Csak azokat, amelyek után az emberek vérezni kezdenek a váróteremben.
Amíg az orvosra vártak, Mariana megtisztította a sebet. A géz megmozdult, és gondolkodás nélkül levette a kék hajgumit, hogy ideiglenesen a helyén tartsa a kötést.
Sötét haja a vállára hullott.
Esteban a bajnokságra nézett.
– Ez volt az utolsó, amit ettem, ugye?
– Már öreg voltam.
Amikor befejezte, Mariana a csuklója körül hagyta a harisnyakötőt.
– Tartsd magadnál. Talán emlékeztet arra, hogy nem szabad órákig figyelmen kívül hagynod egy sebet.
Később még mindig a kijárat közelében ülve találta.
– Miért nem ment el?
– Azt mondták, hogy utánkövetésre van szükségem, de nincs orvosom.
Mariana elővett egy jegyzetfüzetet, és felírta egy megfizethető árú iztapalapai klinika és egy támogatott gyógyszerprogram címét.
– Ha a seb piros, forró vagy megduzzad, menj vissza. Ne maradj otthon a számla miatt.
– Ezt mindenkinek mondja?
– Csak azok, akik túl makacsnak tűnnek ahhoz, hogy meghallgassák.
– Miért ismersz ennyi helyet?
Mariana eltette a jegyzetfüzetet.
– Mert a kórházak tele vannak ajtókkal. Az emberek azt hiszik, hogy mindegyik zárva van, ha nem ismerik a szabályokat. Néha csak arra van szükségük, hogy valaki megmutassa nekik, melyik nyílik.
Esteban a jelvényére nézett.
—Mariana.
Lassan ejtette ki a nevét, mintha emlékezni akarna rá.
Azt hitte, soha többé nem látja viszont.
Három nappal később Esteban megjelent a kávéval és egy zacskó édes kenyérrel, ami elég volt az összes ápolószemélyzetnek.
– Nem tudtam, milyen kávét iszik – magyarázta –, ezért vettem többfélét.
– Ez borzasztóan hatástalan.
– Követtem már el nagyobb hibákat is.
A következő kedden is visszatért, aztán megint. Néha kávét hozott, máskor csak ült Marianával a rövid szüneteiben.
Azt mondta neki, hogy különböző építkezéseken dolgozik, és átmenetileg egy belvárosi szállodában lakik. Soha nem beszélt sokat a cégéről vagy a családjáról.
Mariana megosztotta az életét.
Egyedülálló anyaként nevelte Camilát, egy hétéves kislányt, aki meg volt győződve arról, hogy az állatok tökéletesen megértik az embereket.
Egyik este mindhárman vacsoráztak egy kis fogadóban.
„Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezte Camila Estebantól.
— Még nem tudom.
– De most már felnőttél.
Marianából kitört a nevetés.
Esteban komoly tekintettel nézett a lányra.
–Igazad van. Akkor azt mondom, hogy még mindig próbálom kitalálni, hogy ki akarok lenni.
Ahogy teltek a hetek, Esteban a mindennapjaik részévé vált. Segített Camilának a kartonvárak építésében, tudta, hogy Mariana tejjel issza a kávét, és felismerte a hallgatását, amikor nem tudta, hogyan fizesse ki a számlákat.
Egyik vasárnap, miközben a Chapultepec erdőben sétáltak, Mariana elmesélte neki a legnagyobb álmát.
– Közösségi klinikát szeretnék nyitni Iztapalapában. Éjszaka és hétvégén is működne, így senkinek sem kell választania a munka és az orvoshoz járás között.
– Elkészítettél már költségvetést?
– Vannak költségvetéseim, terveim, lehetséges engedélyeim, sőt még az önkéntes orvosok listája is.
– Akkor miért nem nyitottad ki?
– Mert az álmok is bérleti díjat fizetnek.
Esteban mintha be akart volna vallani neki valamit.
– Marianna, én…
Camila egy hatalmas levéllel rohant, és a pillanat eltűnt.
Napokkal később Mariana segített neki kitölteni egy orvosi segélykérelmet. Amikor a jövedelméről kérdezte, Esteban olyan alacsony összeget adott meg, hogy ez lehetővé tette számára, hogy támogatást kérjen.
A hazugság égette a torkát, de nem merte kimondani az igazat.
Minden megváltozott egy Mariana által szervezett egészségügyi vásár alatt.
Néhány iratot a kórházban felejtett, és sietve érte sietett. Ahogy áthaladt az adminisztratív folyosón, egy fénykép vonta magára a figyelmét.
A portrén látható férfi sötét öltönyt viselt. Rövidebb haja és simára borotvált arca volt, de Mariana felismerte a szemét.
Alább ez olvasható:
„ESTEBAN FUENTES MONTEMAYOR, A FUENTES SALUD ALAPÍTÓJA ÉS FŐIGAZGATÓJA, A SANTA LUCÍA KÓRHÁZ TÖBBSÉGI TULAJDONOSA.”
A doboz, amit Mariana cipelt, a földre esett.
A feltételezett biztosítás nélküli munkás az ország egyik legbefolyásosabb üzletembere volt.
