„Tizenkét éves koromban láttam ezt a tervet” – vallotta be. „Don Rafael mérnököket hozott a fővárosból. A mesquite fák mellett fúrtak, és meleg, tiszta vizet nyertek ki, olyan ásványi anyagokkal, amelyeket palackozni lehetett. Egy másik partnerrel akartak céget alapítani.”

— Ki volt az?

Ábel a medálra mutatott.

– Leandro Salgado, a nagyapád.

Julián azt hitte, félrehallott. A nagyapja meghalt, amikor ő még gyerek volt, és a család csak azt mondta róla, hogy autószerelő volt. Abel elmesélte, hogy Leandro tervezte a feltárás során használt szivattyút, és a megtakarításaiból is befektetett. Don Rafael biztosította a földet. A ketten megállapodtak abban, hogy a projekt La Quebradához kötődik, de Rafael testvérei követelték, hogy adják el egy külföldi palackozó cégnek. Leandro tiltakozott, mert a kitermelés víz nélkül hagyhatta volna a közeli közösségi földeket. Egy vita után a jelentések eltűntek, és a projekt meghiúsult. Rafael megtartotta a haciendát; Leandro elvesztette a pénzét, a presztízsét, sőt még a jogát is, hogy elmesélje a történet saját verzióját.

„Valaki tolvajjá tette a nagyapádat, hogy ellopja a részvényeit” – tette hozzá Abel. „Ha megtalálod az eredeti megállapodást, nemcsak a föld értékét bizonyítod be, hanem a nevét is tisztára mosod.”

Az egyetlen férfi, aki hitelesíteni tudta a dokumentumokat, Octavio Mena, egy nyugdíjas közjegyző-helyettes volt San Juan del Ríóban. Nagyítóval vizsgálta a térképet, és kinyitott egy dossziét, amelyhez 30 éve nem nyúlt. Benne hidrogeológiai elemzések másolatai, a Manantiales San Lucas cég jegyzőkönyvei és Rafael egy jegyzete voltak: az eredeti megállapodás rejtve maradt „a kő alatt, amely soha nem látja a napot”.

Az ügyvéd óvatos volt.

„A víz a nemzeté, Julián. Ezek a dokumentumok nem tesznek téged a víz tulajdonosává, és nem is helyettesítik az engedélyeket. De bizonyítják, hogy a kutatóhely, a tanulmányok és az adott cég eszközei a te földeden találhatók. Ha a rezervátum létezik, és a hatóságok engedélyezik a fenntartható használatot, a földed milliókat érhet.”

Mariana sírt, amikor meghallotta Leandro történetét. Don Ernesto éveken át kudarcnak nevezte annak a férfinak az unokáját, akit a saját családja megfosztott vagyonától. De mielőtt megpróbálta volna a megállapodást, felhívta az apja.

– Rodrigo azt mondja, hogy dokumentumokat loptak el a hagyatékból. Add vissza őket, és megbocsátom a szemtelenségedet.

– A föld a miénk, és amit találtunk, az is a miénk – válaszolta.

– Akkor megszűnsz a lányom lenni. A testvéreid mindent megkapnak; soha többé nem léphetsz be El Mezquite-be.

Mariana remegő kézzel letette a telefont. Julián könyörgött neki, hogy ne áldozza fel érte a családját.

„Nem téged választalak apám helyett” – mondta. „Azt választom, hogy ne legyek olyan, mint ő.”

Rodrigo még aznap délután megjelent, amikor Julián elment beszerezni a kellékeket. Letett az asztalra egy 300 000 dolláros csekket és egy dokumentumot, amiben La Quebrada visszaadásáról van szó. Azt is megígérte, hogy Don Ernesto kifizeti a három gyermek egyetemi tanulmányait, ha Mariana a férje megkérdezése nélkül írja alá.

– Többé nem kell aggódniuk az étel miatt – mondta. – Csak ismerd el, hogy apának igaza volt Juliannal kapcsolatban.

Mariana kettészakította a csekket.

– A gyermekeim jövőjét az apjuk szégyenével akarod megvásárolni.

Rodrigo addig szorította a karját, amíg nyomok nem maradtak rajta.

– Amikor ennek vége lesz, nem lesz férjed, nem lesz örökséged, és nem lesznek testvéreid.

Mateo egy bottal a kezében kijött a folyosóról. Rodrigo a falhoz lökte és elmenekült, amikor meghallotta Julián teherautójának zaját. Mariana megakadályozta a férjét, hogy üldözze: jelenteni fogják a támadást, megvédik a gyerekeket, és nem adnak Rodrigónak olyan küzdelmet, amit Julián erőszakosságaként állíthat be. Ez a döntés órákkal később megmentette őket, mert a tűz keletkezésekor már feljelentést tettek.

Azon az éjszakán Rodrigo felgyújtott egy tarlóhalom-kupacot a fészer mellett. A szél a ház felé sodorta a lángokat. Míg Julián és Mariana vödröket cipeltek, Mateo kihúzta testvéreit az ablakon, és hívta a szomszédokat. Sikerült eloltaniuk a tüzet, de a padló egy része beomlott. Egy keskeny alagút bukkant elő az égett deszkák alatt. A végén, ahol mindig egy hatalmas szikla rejtőzött a fal mellett, Julián fémnek csapódott.

Kiástak egy rézdobozt. Benne egy jegyzetfüzet, egy okirat, a Rafael Cárdenas és Leandro Salgado által aláírt megállapodás, valamint egy lepecsételt levél volt, „annak az örökösnek, akinek van bátorsága jóvátenni az árulásunkat”. Mariana alig kezdett bele az olvasásba, amikor több teherautó reflektora világította meg a házat.

Don Ernesto Rodrigo, két alkalmazottja és két ügyvéd kíséretében jött le a lépcsőn. Ránézett a lánya kezében lévő dokumentumra, és kiadott egy parancsot, ami háborúvá változtatta a vitát.

– Vidd ki Juliánt a földemről, és szerezd vissza azt a ládát, még ha erőszakkal is kell.

3. RÉSZ
Mateo egy kapával a kezében állt apja előtt. Nem tudta, hogyan kell harcolni, de azt igen, amit az előbb kimentett a tűzből. Julián gyengéden elvette tőle a szerszámot, és visszaküldte a testvéreihez. Aztán kiáltás nélkül szembenézett Don Ernestóval.

„Az emberei hozzám nyúlhatnak, de a szomszédok mindent fel fognak venni, és még hajnal előtt panaszt tesznek a tűzeset miatt.”