Rodrigo körülnézett. Az ejido hat lakója telefont tartott a kezében az útról. A család félelmére hagyatkozott, nem a tanúkra. Don Ernesto utasította ügyvédeit, hogy vizsgálják felül az átruházást. Egyikük halkan megerősítette, hogy a La Quebrada jogszerűen Marianához és Juliánhoz tartozik, beleértve az elhagyott épületeket és holmikat is, visszaadásukra vonatkozó záradék nélkül.
– Becsaptál – vádolta vejét Don Ernesto. – Tudtál a tavaszról, amikor aláírtad.
„Még azt sem tudtam, hogyan fogom befedni a tetőt. Azért adtad nekem ezt a helyet, mert látni akartad, ahogy koldulok.”
Mariana felbontotta Rafael levelét. A tinta kifakult volt, de minden mondat mintha arra az estére íródott volna. Rafael beismerte, hogy testvérei nyomására hagyta, hogy Leandrot költséghamisítással vádolják. Azt is bevallotta, hogy titokban megtartotta partnere részvényeinek 50%-át, és elrendelte, hogy ismerjék el azokat a La Quebrada jogos tulajdonosának tulajdonában lévőként, ha bármelyik leszármazottja valaha is megtalálja a megállapodást. Nem vízhasználati koncesszióról vagy azonnali vagyonról volt szó; a stúdiók, a márka, az eltemetett létesítmény és egy feloszlott partnerség felének tulajdonjogáról.
Az utolsó sor hallatán Don Ernesto elsápadt: „Ha valamelyik gyermekem megveti ezt a földdarabot, az élet már kiválasztotta a megfelelő embert, hogy visszaadja neki.”
Rodrigo a földre dobta a levelet.
– Egy régi papírdarab semmit sem változtat.
– Változtasd meg annak a nevét, akit évek óta tolvajnak neveztél – felelte Julian. – És holnap a bíró véleménye is megváltozik a tűzesettel kapcsolatban.
Rodrigo tagadta, hogy ő okozta volna a tüzet, de Mateo előhúzott egy ellopott fényképet a zsebéből. Egy benzineskanna mellett találta, ami a fészer mögé esett. A hátulján Rodrigo fiatalkora óta viselt pecsétgyűrűjének vöröses lenyomatai voltak. Ez önmagában nem volt elég az elítéléséhez, de elég volt a nyomozás megindításához. Az egyik szomszéd percekkel korábban azt is felvette, ahogy a teherautója elhajt a tűz elől.
Don Ernesto a legidősebb fiára nézett, magyarázatra várva. Rodrigo hallgatott. A pátriárka most először látta meg az egész életében tanított leckék eredményét: az egyik gyermeke megtanulta, hogy a pénz bárki elnyomását feljogosítja; a másik pedig lemondott az örökségéről, hogy megvédje családját.
– Indulunk – mormolta.
– Én nem – mondta Rodrigo. – Az a föld többet ér, mint az egész birtok.
– Pontosan ezért megyünk el.
A következő hónapokban az igazság kevesebb dráma és sokkal keményebb munka árán derült ki. Mena ügyvéd közjegyző által hitelesítette a megállapodást. A Querétaro Autonóm Egyetem szakemberei megtalálták a régi kutat, és megerősítették, hogy mély, kereskedelmi jellegű ásványvízkészlet áll rendelkezésre. A hatóságok figyelmeztettek, hogy bármilyen kitermeléshez környezeti tanulmányokra, műszaki konzultációra, koncessziós engedélyre és szigorú korlátozásokra van szükség. Julián minden feltételt elfogadott. Nem akarta megismételni azt a kapzsiságot, amely tönkretette Rafaelt és Leandrót.
Az egyik cég 48 millió pesót ajánlott fel a telek azonnali megvásárlásáért. Egy másik azt ígérte, hogy megduplázza az összeget, ha a család aláírja a szerződést, mielőtt megtudná, milyen hatással lesz a szomszédos kutakra. Emiliano meghallotta a beszélgetést, és arra gondolt, hogy másnap egy kastélyban fognak élni.
– Gazdagok vagyunk most, apa?
Julian letérdelt a három gyermeke elé.
„Van valami értékes kincsünk, de ez nem jogosít fel minket arra, hogy másokat bántsunk. A pénzért házat lehet venni; attól függ, hogy mit teszünk vele, hogy megérdemeljük-e még, hogy otthonunknak nevezzük.”
Mindkét javaslatot elutasította. Független ügyvéddel jogilag újraindította a céget, elismerte a Cárdenas családnak a dokumentumokban foglaltak szerinti részesedését, és egy kisléptékű palackozási projektet terjesztett elő szabályozott víztartó réteg utántöltéssel, a víztartó réteg nyilvános megfigyelésével és a helyi lakosok részvételével. A döntés még Marianát is meglepte. Julián felhasználhatta volna a megállapodást arra, hogy kizárja az összes Cárdenas családtagot, de nem volt hajlandó egy igazságtalanságot örökölni egy másik helyrehozása érdekében.
Írásban is kikötötte, hogy a kitermelés leáll, ha a közösségi kutak szintje csökken, még akkor is, ha ez csökkenti a profitot.
Rodrigo elfogadta a kártérítési egyezséget, kifizette a kártérítést, és eltávolították a családi vállalkozásból. Soha nem kért igazán bocsánatot. Don Ernesto viszont abbahagyta a szarvasmarha-tenyésztők klubjának látogatását, és heteket töltött bezárva. Nem a pénzügyi veszteség győzte le, hanem az a bizonyosság, hogy megismételte apja gyávaságát: Salgado felett ítélkezett anélkül, hogy kiderítette volna az igazságot, és saját lányát használta büntetésként.
Egyik reggel egyedül érkezett La Quebradába. A háznak már új teteje volt, de még mindig ott sütött rajta a ferde nap, amit Nicolás festett az ajtó mellé. Mateo egy szivattyút javított Juliánnal; Emiliano csirkéket etetett, Nicolás pedig egy gyíkot kergetett. Don Ernesto levette a kalapját, mielőtt odament volna.
– Azért jöttem, hogy megvegyem a részem – mondta, még mindig képtelenül kérni, amire szüksége volt.
– Nem eladó.
Az öregember bólintott, és az újjáépített fészer felé nézett.
– Ezért jöttem, hogy megkérjem, ne használja ezeket az iratokat a gyermekeim vezetéknevének megsemmisítésére.
Mariana kiment a verandára.
–Ez a vezetéknév majdnem tönkretette az enyémet, apa.
Don Ernesto lesütötte a tekintetét. Végre elcsuklott a hangja.
–Tudom. Potyázónak neveztem egy embert, aki csontig dolgozta magát. Azzal fenyegetőztem, hogy család nélkül hagylak, amikor te voltál a védelmezője. És Rodrigót úgy neveltem, hogy elhiggye, a pénz elvesztése rosszabb, mint a szégyen elvesztése.
