Letettem a mappát az asztalra, és kinyitottam az első oldalon.

– Iris Mitchell a nevem – mondtam. – Mielőtt feleségül mentem Jasonhoz, Iris Caldwell voltam. Biomérnöki mesterdiplomám volt. Én fejlesztettem ki az eredeti prototípust ahhoz, ami később a Mitchell Adaptív Port Rendszer lett. Megvannak a laborjegyzeteim, a dátumozott tervrajzaim, az e-mail-váltakozásaim és az eredeti ideiglenes szabadalmi bejelentés másolatai.

Daniel a másolatokat a hivatalnok felé csúsztatta.

Jason úgy bámult rám, mintha egy olyan nyelven beszéltem volna, amiről azt hitte, elfelejtettem.

„Átadtad azokat a jogokat” – mondta.

„Három nap alvás nélkül írtam alá a dokumentumokat” – válaszoltam. „Miközben egy incidens után lábadoztam, azt mondtad mindenkinek, hogy leestem a lépcsőn.”

Az arca megfeszült.

„Soha nem nyúltam hozzád.”

Nem válaszoltam azonnal. Megtanultam, hogy nem minden hazugság érdemel drámai választ. Némely hazugság akkor a legerősebb, ha nyitva hagyják, és semmi sem védi meg.

Helyette Dániel szólalt meg.

„A bíróság látni fogja a St. Catherine Kórház orvosi feljegyzéseit, egy olyan ápolónő által készített fényképeket, akinek a jelentését később eltávolították Mrs. Mitchell aktájából, valamint az ápolónő nyilatkozatát, amelyben elmagyarázza, miért tartott meg egy magánpéldányt.”

Gregory Vale arckifejezése megváltozott.

Erre nem számított.

Jason sem.

Madison hátrált egy fél lépést.

Ekkor jöttem rá valami fontosra. Tudott a viszonyról, a pénzről, a hazugságokról, amiket Jason suttogva mesélt neki bor és hotelszobai lepedők mellett.

De nem tudott mindent.

Most először tűnődtem el, hogy vajon Madison Brooksot is átverték-e.

Nem ártatlan. Nem hibátlan. De talán nem is olyan hatalmas, mint amilyennek képzelte magát.

A bíró szünetet rendelt el.

A kalapácsa egyszer lesújtott, élesen és véglegesen, és a tárgyalóterem egyszerre felsóhajtott.

A riporterek felpattantak, de a végrehajtó azonnal visszaparancsolta őket. Daniel csendes hatékonysággal előrébb lépett, és anélkül nyújtotta át a kabátomat, hogy szégyellnem kellett volna magam amiatt, hogy szükségem van rá.

„Jól csináltad” – mondta.

Belecsúsztattam a karjaimat az ujjakba. Az anyag most nehéznek érződött, nem annyira védelmet nyújtott, mint inkább átmenetileg.

A szoba túlsó végében Jason sürgetően beszélt Gregory Vale-hez. Túl sokat mozgott a keze. Jason utálta elveszíteni az irányítást a kezei felett. Felfedték azt, amit az arca megpróbált elrejteni.

Madison sápadtan és mereven állt tőlük, fehér ruhája hirtelen már nem is kiáltványnak, hanem inkább egy jelmeznek tűnt, amit már nem tudott viselni.

Miközben Daniel összegyűjtötte a dokumentumokat, közelebb hajolt.

– Körülbelül húsz percünk van – mondta. – Van egy konzultációs szoba a folyosó végén.

Bólintottam.

De mielőtt elindulhattunk volna, Madison az utamba lépett.

Dániel megmerevedett.

– Írisz – mondta.

A nevem hallatán valami régi és keserű dolog ébredt bennem. Ránéztem a manikűrözött kezeire, a gyémánt karkötőre, amit Jason azon a pénzen vett, amiről azt állította, hogy nem is létezik, és az arckifejezésének gondosan lágyságára.

– Most ne – mondta Dániel.

Madison nem hallgatott rá. A tekintete továbbra is az enyémen maradt.

„Nem tudtam a hegekről.”

Majdnem felnevettem. Nem azért, mert vicces volt, hanem mert a fájdalom néha furcsa kijáratok után nyúlt.

– Tudtad, hogy nős – mondtam.

– Igen – nyelt egyet a nő.

„Tudtad, hogy pénzt mozgatott.”

– Azt hittem… – Elhallgatott. Az önbizalma, az a ragyogó, kegyetlen ragyogás, amit Jason mellett viselt, eltűnt. – Azt mondta, hogy mindent önként írtál alá. Azt mondta, hogy ki akarsz szállni, de túl büszke vagy ahhoz, hogy beismerd. Azt mondta, hogy a céget védi egy zűrös válástól.

„Ez hihetőnek hangzott?”

– Akartam, hogy így legyen – remegett kissé az ajka.

Több őszinteség volt ebben a mondatban, mint amire számítottam, és utáltam, hogy ez számít.

Daniel gyengéden megérintette a könyökömet. „Írisz.”

Madison lehalkította a hangját. – Van valami, amit tudnod kell.

Jason felnézett, mintha érezte volna, hogy a szavak elhagyják a lány száját.

Szeme kiélesedett.

– Madison! – kiáltotta.

Összerezzent.

Kicsi volt, de láttam.

Dániel is így tett.

Madison automatikusan felé fordult. Jason arca ismét simává vált, de a tekintete figyelmeztető volt.

– Gyere ide – mondta halkan.

Egy évvel ezelőtt még engedelmeskedtem volna annak a hangnak, még akkor is, ha nem nekem szólt volna.

Madison habozott.

Aztán olyat tett, amin mindannyian meglepődtünk.

Ehelyett közelebb lépett hozzám.

– Van egy raktára – suttogta gyorsan. – Nem az ő nevén. Az anyja leánykori nevén. Egyszer elmentem oda vele. Régi akták voltak tele dobozokkal. Meghajtókkal. Orvosi feljegyzésekkel, azt hiszem. Azt mondta, soha ne említsem.

Dániel figyelme felfokozott.

„Hol?” – kérdezte.

Madison kinyitotta a száját.

– Madison – mondta Jason újra, ezúttal hangosabban.

A végrehajtó ránézett.

Madison bátorsága úgy tűnt el, mint a gyertya a huzatban. Megrázta a fejét, majd hátrált.

– Nem tehetem – suttogta.

Aztán megfordult, és visszament Jasonhoz.

A derekára tette a kezét, elég gyengéden ahhoz, hogy a szoba befogadja, de elég határozottan ahhoz, hogy megértse.

Néztem, ahogy távoznak a szemközti ajtón, és egy pillanatra nem néztem a férjemre és a szeretőjére.

Egy mintát néztem.

Egyet, amit túl jól ismertem.

A rendelőben Daniel becsukta az ajtót, és elővette a telefonját.

– Hallottad, mit mondott – mormolta.

“Igen.”

– Tudod az anyja leánykori nevét?