Valami, ami azt súgta nekem, hogy egyikük sem érti még a helyzetet.
„Rendben. Küldj anyának annyi pénzt, hogy újra működhessen a ház. Ötvenezerből biztosan kifizetődik a bútor és minden más.”
Tényleg megnéztem a telefont.
„Ötvenezer?”
„Jó pénzt keresel, Carla.”
Mögötte hallottam, hogy Patricia azt mondja: „Csak mondd meg neki, hogy helyezze át.”
Abban a pillanatban nyitottam ki a laptopomat.
A táblázat pontosan ott volt, ahol hagytam.
Harminchat havi befizetés sorakozott a képernyőn szépen sorokban.
12 000 dollár.
12 000 dollár.
12 000 dollár.
Újra és újra.
Hallottam, hogy Canton még mindig telefonon beszél, és magyarázza, mire „van szüksége” az anyjának.
Abbahagytam a hallgatózást.
Ehelyett kinyitottam a hagyatéki főkönyvet, a jelzálogkimutatásokat, a közüzemi előzményeket és a pénzügyi mappát, amelyet Patricia egyszer sem vett igénybe, hogy átnézze.
Aztán halkan azt mondtam: „Canton, mielőtt még egy dollárt kérsz tőlem, van valami, amit neked és az édesanyádnak valószínűleg meg kell értenetek azzal a házzal kapcsolatban.”
A másik vége elhallgatott.
Hallottam, hogy Patricia közelebb lép a telefonhoz.
Rátettem a kezem az első kimutatásra, és elkezdtem olvasni a számokat, amikről három éven át soha nem kérdezett rá…
A ház, amit mondott, hogy hagyjam el
„Csütörtök hatig van időd kipakolni a holmidat a fő hálószobából, Carla.”
Patricia tenyere laposan a mahagóni étkezőasztalra csapódott, amitől a köztünk lévő kristályváza remegett a csiszolt talapzaton.
Kint ezüstös csíkokban csorgott le az eső a magas ablakokon. A kocsifelhajtót szegélyező öreg juharfák megmozdultak a szélben, és valahol mélyebben a házban a fűtésrendszer halk, mechanikus zümmögéssel bekapcsolt, amit én jobban ismertem bárki másnál, mert én fizettem a havi számlákat.
Félig a számhoz tartottam a teáscsészémet.
Patrícia továbbra is állva maradt.
– Canton és Melanie péntek reggel költöznek be – folytatta. – Komolyan beszélnek a családalapításról, és ennek a háznak most egy igazi család számára kell megfelelnie.
Néhány másodpercig csak néztem rá.
Aztán a porcelánbögrét a tányérjára helyeztem.
A kis kattanás szokatlanul hangosnak tűnt.
„Ennek a házban öt hálószoba van” – mondtam. „Cantonnak és Melanie-nak már van egy háromszobás lakása. Miért pont az én szobámra van szükségük?”
Patricia áthajolt az asztalon.
„Mert Canton a fiam.”
A hangneme azt sugallta, hogy ezzel véget kellett volna vetni a vitának.
„Megérdemli a teret. Megérdemli a stabilitást. Megérdemli, hogy a jövőbeli gyermekeit egy ilyen helyen nevelje fel, ahelyett, hogy pénzt szórna egy belvárosi lakásra.”
„És én nem érdemlek teret?”
„Harmincegy éves vagy, Carla.”
„Tisztában vagyok vele.”
„Nőtlen vagy. Állandóan dolgozol. Az időd felében utazol. Három éve élsz itt anélkül, hogy saját életet építettél volna.”
Körülnéztem a hivatalos étkezőben.
A szoba majdnem hat méter hosszú volt, eredeti díszlécekkel és két boltíves ajtóval, amelyek az előszobába nyíltak. Az asztalt én vettem. Ahogy a felette lévő csillárt, a túlsó falnál lévő tálalószekrényt, a Patricia cipője alatti szőnyeget és a kristályvázát is, amely még mindig halványan rezgett közöttünk.
Patricia követte a tekintetemet, és láthatóan félreértette.
– Rengeteg időt töltöttél itt – mondta. – Ideje, hogy más is szóhoz jusson.
Egy fordulat.
Mintha a ház egy nyaraló lenne.
A kezeimet az ölembe tettem.
„Mikorra várható, hogy elmegyek?”
Kissé felvonta a szemöldökét. Azt hiszem, felkészült a könnyekre, a hangoskodásra, sőt talán egy hosszú vitára is, amit később Cantonnak fog bemutatni annak bizonyítékaként, hogy nehéz fickó vagyok.
„Csütörtök este. Hat órakor.”
Kedd volt.
„Negyvennyolc órát adsz nekem.”
„Ez több mint elég idő egy embernek.”
„Mi lesz pénteken?”
„Canton teherautója nyolckor érkezik.”
– És ezt már elrendezted?
“Természetesen.”
Anélkül, hogy szólt volna hozzám.
Nem mondta ki hangosan, mert úgy gondolta, hogy nem kell.
Az esőtől sötét ablakok felé néztem.
A Grand View Heights drámaian megváltozott, mióta apám majdnem húsz évvel korábban megvette az ingatlant. A kőfalon túli utat egykor régebbi házak és üres telkek szegélyezték. Most kávézók, felújított történelmi házak, drága sorházak és olyan éttermek voltak ott, ahol egy héttel előre eltűntek a foglalások.
Maga a birtok évről évre értékesebb lett.
Ez volt az egyik oka annak, hogy apám halála után nem engedtem, hogy összeomoljon.
Patriciának fogalma sem volt, mennyibe került nekem ez a döntés.
Fogalma sem volt, mi fog történni, ha abbahagyom a gyártását.
„Hallottál engem?” – kérdezte a lány.
Visszafordultam hozzá, és figyelmemet ráirányítottam.
“Igen.”
„Jó. Nem akarok később zavart.”
„Nem lesz egy sem.”
Valami a hangomban habozásra késztette.
Csak röviden.
Aztán a szája egy apró, elégedett mosolyra húzódott.
„Csütörtök. Hat.”
„Értettem.”
Újra felemeltem a teámat.
„Teljesen bepakolok és elmegyek.”
Patricia tényleg megnyugodott.
“Jó.”
Megigazította krémszínű pulóvere ujját.
„Örülök, hogy végre reálisan látod a helyed ebben a családban.”
Ez volt az a mondat, amire később emlékeztem.
Nem a határidő.
Nem a hálószoba.
Még a bejelentés sem, hogy a fia veszi át a helyemet.
A helyem ebben a családban.
Patricia egy perccel később kiment az étkezőből, már a telefonja után nyúlva.
Hallottam, ahogy felmegy a lépcsőn.
Aztán a hangja halkan lehallatszott a második emeletről.
– Beleegyezett – mondta vidáman. – Megmondtam, hogy beleegyezik.
Egyedül ültem az asztalnál, míg a léptei zaja el nem tűnt.
