„Nincsenek beépített részek” – mondtam. „Semmi szerkezetileg nem rögzített dolog. Bármi, ami kérdéses, marad.”

Luis bólintott.

„Minden egyes tételt dokumentálunk.”

A munka az emeleten kezdődött.

Először a hálószobám.

Ruhaállványok.

Egy ágykeret, amit két évvel korábban vettem.

Matrac.

Éjjeliszekrények.

Olvasószék.

Állólámpa.

Műalkotás.

Aztán a vendégszobák.

Aztán az irodám.

A folyosón álltam a laptopommal, és ellenőriztem a leltári számokat, miközben minden egyes felcímkézett tétel elhaladt mellettem.

10:15-kor becsomagolták az első televíziót.

10:40-kor a nappali sarokgarnitúrája apránként eltűnt.

Tizenegyre Patricia gondosan berendezett nappalija hatalmas, szőnyegfoltokból és napfényből álló téglalappá változott.

A bútorok hiánya megváltoztatta az akusztikát.

Hangok hallatszottak.

Léptek visszhangoztak.

Minden eltávolított tárgy miatt az épület kevésbé tűnt otthonnak, és inkább olyannak, amilyen valójában volt.

Falak.

Padlók.

Egy tető.

Egy drága építmény, ami arra vár, hogy valaki kifizesse.

Dél körül az egyik költöztető az étkezőasztal felé mutatott.

„Ez is?”

A mahagóni felületre néztem.

Azt a helyet, ahol Patricia kezei negyvennyolc órával korábban landoltak.

“Igen.”

A kristályváza középen állt.

„Ez marad?”

Ellenőriztem a nyilvántartásaimat.

Az apámé volt.

„Csomagold be külön.”

Az étkezőasztalhoz négy ember kellett.

Amikor átvitték a hallon, eszembe jutott, ahogy a teáscsészém hozzáér a csészealjához.

Nem éreztem diadalt.

Csak a tisztánlátás.

1:30-kor a prémium mosó- és szárítógépet lekapcsolták.

Kettőkor a technikusok elkezdték leszerelni az okosotthon-berendezéseimet és a személyi megfigyelő hardvereimet.

2:45-kor a konyhai hűtőszekrényt óvatosan elgördítették a faltól.

A mögötte lévő szekrény befejezetlen volt.

A készülék nélkül a konyha hirtelen befejezetlennek tűnt.

Az egyik költöztető halkan felnevetett.

„Ez a hely meg fog lepni valakit.”

Ránéztem.

“Valószínűleg.”

Négyre szinte minden elfogyott, amit vettem.

Lassan sétáltam végig a birtokon.

A nappaliban csak Patricia kis dohányzószéke, egy régi konzolasztal, ami apáé volt, és két lámpa volt, amit maga vett.

Az étkező üres volt, leszámítva a csillárt.

A konyhában az ingatlanhoz tartozó szekrények, munkalapok, tűzhely, mosogató és beépített elemek voltak, de a hűtőszekrény, a kávéfőző, a bárszékek és a mozgatható készülékek eltűntek.

A hálószobám üres volt.

A vendégszobák üres hotelszobákra hasonlítottak.

Cantonban rengeteg hely lenne.

4:35-kor Luis átadta nekem az utolsó leltárcsomagot.

„Mindent elszámoltunk.”

“Köszönöm.”

„Tudod, hová megy?”

Kibéreltem egy kétszobás, toronyházban lévő lakást a belvárosban.

Szinte nevetségesen kisebb volt, mint a birtok.

Emellett huszonnégy órás biztonsági szolgálat, mélygarázzsal és padlótól mennyezetig érő ablakokkal rendelkezett, és senki sem lakott ott, aki megmondhatta volna, melyik hálószobát használhatom.

„Első a tárolás. A legszükségesebbeknek lakás.”

Luis bólintott.

Visszapillantott a házra.

„Családi dolog?”

Fáradt mosolyt küldtem felé.

“Logisztika.”

Eleget értett ahhoz, hogy ne kérdezzen többet.

4:55-kor a kővel borított teraszon álltam egy gurulós bőrönddel és a laptoptáskámmal.

A birtok sápadt téli ég alatt terült el mögöttem.

Egy pillanatra láttam apát a kert közelében állni.

Nem szó szerint.

Az emlékezés ezt teszi, amikor elhagysz egy helyet, ami túl sokat tartalmazott az életedből.

Reggeli előtt régi mokaszinban és kávéval a kezében szokott kimenni az utcára.

Olyan növényeket vizsgálgatott, amelyekről semmit sem tudott, úgy kritizálta az időjárást, mintha felelős emberek megakadályozhatták volna, majd bejött és megkérdezte, kérek-e tojást.

Megérintettem az ajtófélfát.

– Megpróbáltam – suttogtam.

Aztán becsuktam az ajtót.

Nem hagytam a kulcsomat Patricia előszobaasztalán.

Az ügyvédem azt tanácsolta, hogy ne adjam át a hozzáférést, amíg a tulajdonjoggal és a hagyatékkal kapcsolatos kérdéseket hivatalosan nem tisztázzák.

Ehelyett dokumentáltam az ingatlan állapotát, bezártam az ajtót, és elhajtottam.

Ötkor elkezdődtek a tervezett szolgálatváltások.

A számlafelelősségem megszűnt.

A nevem alatti biztonsági megfigyelés leállt.

Több okosotthon-szolgáltatás is leállt, mert eltávolítottam a tulajdonomban lévő berendezéseket.

Az áram- és vízszolgáltatáshoz új fiók aktiválása szükséges.

Patriciának ezt magának kell elintéznie.

A belvárosba autóztam az esti forgalomban.

Az új épületemben halványan friss festék és a szálloda halljában lévő gyertyák illata terjengett.

A recepciós adott nekem egy borítékot, amiben két kulcstartó és parkolási utasítások voltak.

„Üdvözöljük itthon, Vogel kisasszony.”

A szavak majdnem megállítottak.

Otthon.

A lakásom többnyire üres volt.

Az egyik teherautó korábban legszükségesebb dolgokat szállított: ágyat, kanapét, konyhaasztalt, irodai felszerelést, ruhákat, kávéfőzőt.

Minden más klímavezérelt raktárban marad, amíg el nem döntöm, mit akarok.

Az ablakok mellett álltam, miközben a város fényei kigyulladtak.

A birtoknak egy impozáns lépcsőháza volt.

A lakásomból kilátás nyílt.

A birtokon öt hálószoba volt.

A lakásomban csend volt.

Thai kaját rendeltem egy lenti étteremből, kinyitottam egy üveg szénsavas vizet, és Ne zavarj üzemmódba kapcsoltam a telefonomat.

Évek óta először senki sem kért tőlem semmit.

Péntek reggel 7:32-kor rezegni kezdett a telefonom a konyhaszigeten.

Már ébren voltam.

Régi munkaszokások.

Kávé gőzölgött a laptopom mellett.

Az első nem fogadott hívás Patricia volt.

A második Kanton volt.

Aztán megint Patrícia.

Aztán Melanie.

Aztán Kanton.

Megjelent egy szöveg.

HÍVJ MOST.

Másik.

MIT CSINÁLTÁL?

Másik.

MINDEN ELMENT.

Lassan ittam egy korty kávét.

7:46-kor vettem fel Patricia következő hívását.

Mielőtt köszönhettem volna, a hangja betöltötte a konyhát.

„Carla, mi történt ezzel a házzal?”

Kihangosítottam a telefont, és a bögrém mellé tettem.

„Jó reggelt, Patricia.”

„Ne kívánj már „jó reggelt”! Hol van minden?”

Kinéztem a városra.

„Hogy érted ezt?”

„A bútorok. A tévék. A hűtőszekrény. Az étkező üres. A ház fele elhagyatottnak tűnik.”

„Bepakoltam.”